Szótlanul állok szomorú

fűzfának mohával benőtt

lehajló ágai alatt.

A szellő birokra kél az

idővel… levelek között

vágtat a holnap… a jövő.

Lelkemben őrzöm az álmot.

Most itt vagyok… lassítani

kellene lépteimen, de

magával ránt, nem kímél, a

könyörtelen mulandóság.

Arcomra sűrű hálót sző

a sors, elveszem mögötte.

A szél titkos üzenetet

sodor, a por féltőn óvja.

A csendet suttogó hangok

törik meg, minden egyes hang

gyökeret ereszt szívembe.

Magamba fojtom a bennem

dúló hatalmas tüzet, csak

egy aprócska lángot hagyok.

Talán… nem, biztosan tudom,

egyszer még újra magasba

csap, felégeti a múltból

itt maradt megsárgult fájó,

esetleg szép emlékeket.

A jövőjét csak az bírja,

ki a múltat nem sajnálja.

- Na, Pali bácsi már megint itt van.

     Két gyönyörű almásderes szinte mozdulatlanul állt az út mellett. Néha lehajoltak egy-egy szál fűért. A szekérre szépen asztagba volt pakolva a széna, a tetejére feldobva a villa. Az emberek elmentek a lovaskocsi mellett, tettek néha megjegyzést, de általában nem foglalkoztak a fogattal.

     A kocsmában, a zenegépből cigányzene szólt. A mi emberünk, a pultnál könyökölve fogyasztotta italát és egyre rekedtesebb hangon énekelte a nótákat. Nagyokat szipákolt a pipájából és kesergett magában az élet bajain. Egymás után iszogatta a jó vörösborocskákat, néha fröccsöt kért. Egyre sűrűbben simogatott végig gyér haján, egyre nagyobbakat pislákolt, de hiába támasztotta két tenyerével a fejét, le-leesett az a tartásából.

     Hetek teltek így el. A kisöreg minden reggel befogta, két lovát és elindult a földekre dolgozni. Felesége mindig tett a früstök mellé egy kis házi főzésű pálinkát, egy kupica bort, de a nehéz fizikai munka megkívánta, hazafelé menet betérjen a jó öreg ivóba.

     A kocsmáros ismerte, csöndös ember lévén akkor sem kiabált, ha többet ivott a kelleténél. Volt, hogy elszunyókált. Ilyenkor vállon veregették, hogy ideje elindulni. A holnapi találkozás reményében elköszönt, felült a bakra és csak annyit mondott – haza. A két lova lassan, komótosan elindult és egyenest az otthonába vitte gazdáját.

     - Na, megint haza hozta az ördög – fogadta ilyenkor az asszonya.

     Haragudott, nagyon haragudott a vén bolondra. Morgolódott magában, minek kell innia vénségére, mikor fiatalemberként megvetette az italt. Lesegítette a kocsiról a férjét, aki alig állt a lábán, betámogatta a szobába, lefektette az ágyba, lehúzta lábáról a csizmáját, levette a zoknit a lábáról és …. Így ment ez már hetek óta, munka után betért a kocsmába, ivott, a lovak a kocsin hazavitték, az asszonya ágyba fektette …

     Reggelre kialudta a mámort, de amikor fel akart állni, éles fájdalom hasított a talpába. Nem tudta miért fáj a lába. Nem emlékezett rá, hogy megütötte volna. Ahogy a napok teltek egyre jobban fájt. Reggelente fájt a legjobban. A nap végére mindig könnyebb lett egy kicsit. Panaszkodott a feleségének, de az csak legyintett.

     - Ha nem járna kend a kocsmába, nem fájna – szokta néki mondani.

     Nem tudta mire vélni a dolgot. Már alig tudott a lábán járni, eleinte a csizmára fogta, de azzal is tisztában volt, egy éve viseli ezt a bőrcsizmát és még új korában sem törte fel a sarkát, nem hogy a talpát, miért törné fel most, amikor már olyan jól kitaposta. Hisz eddig el tudott volna menni benne a világ végére is. Megpödörte a bajszát. Na, majd ma kiderül – gondolta magában. Sokáig dolgozott aznap a földeken, nem tért be a kocsmába hazafelé menet.

     Mint, ahogy szokott, késő délután megérkezett a ház elé. A lovak megálltak a kapu előtt és prüszköltek. Az asszony zsörtölődve nyitotta a kaput. Lesegítette az urát a bakról, magához vette az ostort és bevezette az öreget a szobába. Lesegítette róla a bekecset, lefektette a félig alvó embert az ágyra, levette a csizmáját, a zokniját és elkezdte az ostor nyelével verni az italos férje talpát, közben suttogva szidta, úgy, ahogy csak bírta.

     Az öreg az első csapásokat még csak eltűrte, majd kicsavarta szeretett felesége kezéből az ostort. Felugrott az ágyból…

     - Hely, azt a magasságos …, hát ezért fáj nekem a talpam – és elkezdte az asszony hátán verni  a port…

     Az asszony visítva rohant ki a szobából, az ember ostorral a kezében utána, ami hol a felesége hátán, hol a lába szárán csapódott. Volt ott jajveszékelés.

     A lovak nyerítettek, nem tudták mire vélni a dolgot. A nagy kiabálásra összeszaladtak a szomszédok. A mindig csendes öreg, kergeti az udvarban a feleségét, és szidja őt, az asszony meg szalad előle, és keservesen jajgat. Alig tudták kivenni a szomszéd kezéből az ostort. Az öreg végül elmesélte mit tett vele a felesége.

     A hír, igen hamar elterjedt a faluban. Azóta is, ha az ivóban valaki többet iszik a kelleténél, mielőtt útjára indítanák, az ivócimborák elmesélik neki az esetet, nehogy úgy járjon ő is, mint Pali bácsi.

Battonya, 2010. augusztus 25.

Ahogy vége lett a műszaknak, Pali elindult a tusoló felé. Vidáman énekelt, ahogy a tusfürdőt végigkente a vizes testén. Alig várta, hogy otthon legyen, és magához ölelje édes kis feleségét. A gyerekek fél ötig iskolában vannak — gondolta és még hangosabban énekelt. A kollégái tudták, hiába intenék csendre, ezért inkább vele együtt énekeltek. Szárazra törölte testét, felöltözött és sietve elindult…

— Pali, Pali — hallotta, hogy kiabál valaki utána. Megállt, kerékpárját a falhoz támasztotta és várt. Várta, amíg Arany komája utoléri.

— No, mi a baj? — kérdezte, amikor csapzott barátja odaért mellé.

— Gyere, igyunk meg valamit!

— Nem lehet — mondta, és feleségének hívogató gyönyörű testére gondolt…

— Már egy barátra sem számíthat az ember. Nagy baj van nálunk, nagy baj… — nyögte. — Azt hittem, te megértesz engem, de…

— Jól van, de előbb el kell menjek a mosodába.

Az asszony kerek telt mellei, formás feneke egyre távolodott lelki szemei elől. Jó mélyet sóhajtott…

— Elkísérlek.

Egymás mellett sétáltak, Pali tolta a biciklijét haverja mellett. Csak havernak tartotta, nem igazi barátnak, mert többször került már miatta kényelmetlen helyzetbe. Inkább sajnálatból tartott vele, mint őszinte érdeklődésből. Maga elé akarta képzelni szíve szerelmét, pőrén, hívogatón, de egy szigorú tekintetű nő jelent csak meg előtte. Sietek haza — nyugtatgatta magát.

— Figyelsz te egyáltalán rám?

— Persze, hogy figyelek.

Örült, hogy megérkeztek a patyolathoz és nem kérdez semmit vissza, azzal kapcsolatban, amit idáig mesélt. Ugyanis nem figyelt rá. Haladt mellette, mint egy alvajáró.

— Várj, mindjárt jövök.

Kifizette a mosatást. Mielőtt kilépett volna az üzletből egy újabb mély lélegzetvétel.

A kocsmát sűrű füst borította. Az asszony biztos nem fog örülni a szagomnak — könyvelte el magában. Egy korsó és már indulok is — fontolgatta magában. Elfoglalták az egyik boxot. A csomagot maga mellé tette és udvariasságból intett a pincér felé.

— Mit iszol? — kérdezte.

— Pálinkát — egy rövid gondolkodás után hozzátette — sokat.

Miután megrendelték az italokat, elkezdtek beszélgetni. Észre sem vették, és egyik kört kérték a másik után. Palinak már eszébe sem jutott a kora délutáni gondolata… Csak ittak és keseregtek a világ gondjain.

— Még két korsó sört — kiáltott oda a pincérnőnek, aki rosszallóan nézett a férfiakra. Már nem is jegyezte, hányadik rundót viszi ki nekik, hol sörben, hol pálinkában. Eléggé be vannak már rúgva — gondolta. Szeretett itt dolgozni, de gyűlölte az italos embereket. Úgy tett, mintha nem hallaná a megrendelést, de az ismételt felhívásra odament az asztalukhoz.

— Rendben, de ez lesz az utolsó — mondta szemrehányóan.

Kivitte a habos italokat és szúrólag megjegyezte: — Pali, nem ismerek rád!

A férfiben ott benn valami megszólalt, mert miután felhajtotta az aranysárga italt, nem törődve ivócimborájával, felállt és dülöngélve elindult haza.

Másnap nem emlékezett arra, hogy ért haza, a feje hasogatott, a gyomra émelygett. Pizsama volt rajta, így arra következtetett, kedves kis asszonykája ágyba fektette. Szégyellte magát. — Tucat vörös rózsát hozok az én kicsimnek, nem egy tucatot, kettőt és soha többé nem iszom — ígérte meg magának. Miután sikerült egy kicsit észhez térnie elindult lábujjhegyen a konyha irányába.

Kávét — gondolta — kávét… Kikerekedett a szeme, amikor a kávéfőzőn a következő szöveget találta: „Elmentem anyámhoz, a gyerekekre vigyázz! Nem tudom mikor, majd jövök.” Zárójelben még az volt olvasható: „Kikaparom a szemed, ha történik velük valami.” Alig olvasta el, éles sikoltozás, majd hangos csörömpölés hallatszott a gyerekek szobájából.

Jaj nekem — csóválta meg a fejét. Mielőtt még elindulhatott volna, már csapódott is ki az ajtó, elől Gyurika, majd utána Ancika szaladt hangos bömböléssel. Az éles hangra még jobban hasogatott a feje. A gyerekek az anyjukat követelték. Alig tudta megbékíteni őket. Megígérte, elmennek fagylaltozni, és ha most befejezik az üvöltést, akkor még a játszótérre is kiviszi őket, addig maradnak, amíg csak akarnak. Ez hatásos volt. Összesöpörte az összetört virágcserép maradványait, a virágot egy műanyag tálba helyezte, majd ha hazajön az asszony, elülteti…

Ezért már csak nem én vagyok a hibás — gondolta.

Megnyitotta a vízcsapot, hogy végre elkészítse a várva várt kávét, amikor mind a két lurkó megjelent a konyhaajtóban, indulásra készen. Elzárta a csapot… tudta, a kávénak lőttek…

Kézen fogta a két gézengúzt és elindultak…

A gyerkőcök csak mondták, mondták a saját kis csodás történeteiket, de szinte alig tudott rájuk figyelni. Arra meg már egyáltalán nem, hogy merre járnak, nem látta kik tartózkodnak az utcán.

A túloldalról egy barna szempár figyelte őket, és mosolygott magában, amint látta a férfi meggyötört arcát. Reggel még nagyon jó ötletnek tartotta, hogy elmegy a szüleihez és a srácokat az apjukra hagyja, de mire odaért már el is párolgott a mérge. Mikor elmesélte édesanyjának miért jött ilyen korán, megpirongatta, de azért ott tartotta egy röpke órácskára. Nevetve indult haza… és most, hogy meglátta a kis csipet-csapatot, a szívét melegség járta át. Elhatározta, megbocsát megtévelyedett férje urának.

— Pali, tegnap nálam felejtetted a nadrágod — kiabálta a kocsmaajtóban állva a tegnapi pincérnő.

Mi?! Ennél a nőnél felejtette a nadrágját… nem, nem ez nem lehet, nem tehette ezt velem… Sírás fojtogatta…

Ebben a pillanatban látta meg őt a férje… elindult felé… Az asszonyka elfordult, hogy ne árulja el a fájdalmat az arcán és sietve elindult… Mindegy hová, csak el…

— Állj meg! Várj! Félreérted.

A feje kitisztult, elmúlt a fájdalom… A nadrág, amit tegnap hozott el a tisztítóból… el is felejtette. Otthagyta a kricsmiben. Állt tétlenül, nem tudta mit csináljon. Figyelte a távolodó asszonyt, akit teljes szívéből szeretett, akibe a megismerkedésük első percétől szerelmes volt. Nem akarta elveszíteni… Észre sem vette, milyen erővel szorította gyermekei kezét. A két kicsi felszisszent…

Gyors cipőkopogásra lett figyelmes. A pincérnő kezében egy csomaggal gyorsan a felesége után szaladt. A távolság miatt nem hallotta, miről beszélnek, de látszott, igen vitatkoznak. Eltelt pár perc… és a két nő hangos nevetéssel közeledett felé. Nem értette… bár a kacarászást jó jelnek vette.

— Nagy mamlasz vagy te, Pali — ölelte magához a férjét és a gyermekeit az asszony. — Azért, a tegnapi kocsmázást nem felejtem el egyhamar — és gyengéden beleharapott a férje fülébe.

— Már válni akart a feleséged… de meggyőztem a patyolat eredeti csomagolásával.

— Adjuk le a gyerekeket a nagyiéknál! — kacsintott a feleségére a férfi. Maga elé képzelte meztelen testét, formás melleit, kerek fenekét…

— Nono — mosolygott huncutul az asszony.

Battonya, 2013. november 21.

A szó hallgat,

Ásít az unalom,

Bekiált a közöny,

Cirógat a vágy,

Csókol a magány,

Diktál az élet,

Előre nézek,

Én itt vagyok,

Fiatalon,

Gazdagon,

Gyógyír nekem

Hangod.

Indulnék…

Írnom kell,

Jegyezni a múltat,

Kívánni a jövőt,

Látni a jelent.

Most,

Nem holnap.

Nyílik az ajtóm,

Ott állsz, arcod mosolyog.

Ó…

Ölelésre emelem karom.

Őrzöm a dalt,

Patakokban folyik könnyem,

Remeg a hangom.

Suttogsz,

Szeretsz.

Talán.

Tyű…

Udvarias vagy.

Úgy akarom…

Ülj mellém, minket vár az

Űr, a végtelen.

Veled…

Zavarba hozol,

Zsebedben a jegy.

Battonya, 2013. november 6.

A tavasz első napsugara

duzzasztotta rügyeim,

a forró nyár nevelte,

zöldbe boruló leveleim,

ősz festette szivárvány

színűvé, koronám ékeit,

beköszönt a fagyos tél,

elbocsátom gyermekeim.

Féreg rágja beteg törzsem,

hozzám simítja kérgem az idő,

nem tudom, de érzem, itt van,

megérint a jövő. Megrezzenek.

Hegyekké duzzadnak a felhők,

ágaimon egy-egy kósza levél,

hangszeren játszik halkan a szél,

letűnt időkről nekem mesél.

Vihar tombol, kietlen a táj,

bocskorként melegít az avar,

mélyen gyökereimbe ívódik,

megsebez a néma elmúlás.

Egy öreg fa vagyok csupán,

kit ma enyészetnek szán a sors,

hosszú álmot alszom,

talán fel sem ébredek, félek...

szívem élve keresztre feszít.                                     

Battonya, 2013. december 4.

Álltam az ablakban, és a függönyön át, néztem az utcán járkáló embereket. A falon ketyegő régi órára pillantottam. Nagyapámtól örököltem, mindig becsben tartotta, szerinte még Ferenc József királyunké volt, amit büszkén hangoztatott. Ennek tudatában, vagy csak azért, mert nagyapám hagyta rám, és is nagyon vigyáztam rá. Hamarosan egy különleges érzés lett úrrá bennem. A szívem hevesen dobogott.

     Két talpig feketébe öltözött öregasszony állt meg beszélgetni. Hát nem éppen beszélgetni, inkább rikoltozni.

     — Hallotta, hogy mi történt a Katival? — kérdezte az egyik, az ablakom felé intve a fejével.

     A másik nem szólalt meg azonnal, csak bólogatott és a köténye aljába fújta az orrát.

     — Na, mit szól hozzá?

     Még mindig nem válaszolt, mintha erősen gondolkodott volna, mit is mondjon. Tisztában voltam, tudja, mit akar mondani, de valami zavarja abban, hogy hangot is adjon gondolatainak... és mint a villám, eszembe ötlött miért hallgat... hisz itt állnak az ablakom alatt. Úgy látszik az előzőt ez nem zavarta, mert fennhangon folytatta a beszédét. Munkában kellene ma lennem, és ezt valószínűleg van, aki tudja is, de tévedtem, mint később kiderült. Mosolyogtam. Kíváncsi lettem, vajon mi történt velem... Az eddig csöndes öregasszonynak is megeredt a nyelve. Egymás ellen mondták, mit beszél a falu... Hát, meg kell valljam, a mosoly, ráfagyott az arcomra. Mind a ketten biztos forrásból tudták, hogy kirúgtak a munkahelyemről. Csak abban nem egyeztek, mi is volt az ok, ami miatt olyan sürgősen távoznom kellett, hogy még a felmondási időt sem kellett letöltenem. Egészen elszomorodtam a hallottakon, hisz csak két irodával kerültem arrébb... Talán még nem is lettem volna olyan dühös, ha a létszámleépítésre fogják, de... a falu szája már csak ilyen...

     Megérkezett a postás. A biciklijét a kerítésnek támasztotta. Mind a két banya — elnézést kedves olvasók, hogy így szólítom őket — egyszerre hallgatott el és figyelte, mint nyomja meg a csengő gombját a mi emberünk. Szerintem, nem érthette a kitüntető figyelmet, mert kérdőn nézett rájuk. A függöny rejtekében, majd megpukkadtam a nevetéstől. Sajnáltam szegény embert. Holnap biztosan ő lesz a téma, volt a gondolatom... Gyorsan megigazítottam a hajam, a blúzom felső gombját kigomboltam, már csak azért is, hogy holnap is tudjanak beszélni rólam, és már indultam is. Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, mindenki tekintete rám szegeződött. Nem vártam meg, hogy a kapuhoz érjek, hangosan köszöntem. Rákacsintottam a fiatalemberre, összemosolyogtunk... Átvettem a küldeményt... Köszöntem — „csók" — mondtam, és bezártam magam mögött a kaput.

     — Na látod... itthon van, nem dolgozik, biztos igaz, hogy kirúgták... — hallottam, ahogy a bejárati ajtó felé lépkedtem.

Ma van az év utolsó napja,
Hangosan kiabál a város
Apraja – nagyja,
Álljon le a hangos szó,
Halkan mondjunk köszönetet,
Édes Istenem,
Jövőre legalább annyit adj,
Mint idén én nekem!

Nem kérek én sokat,
Csak, hogy tudjak szeretni és
Legyen, aki engem is, viszont tud szeretni,
Egészséget, boldogságot
Ráadásnak kérem,
Hálás szívvel megszolgálom Néked!

Kikapcsoltam a tévét. Arcomon elmaszatolom a lefolyt könnyeim, szememből kitörlöm az ott maradt kósza cseppeket. Leoltom a villanyt és a hálószoba felé indulok. Útközben a fürdőben engedek magamnak egy pohár vizet. A hatalmas tükörben szembenézek önmagammal.

Egy megtört nőt látok. Idegennek tűnik, elmosódott smink, sírástól dagadt szemek. Én soha nem nézek így ki. Ügyelek arra, hogy külsőm mindig tökéletes legyen. Minden nap gondosan kifestem magam. Pontosan összeválogatott ruhadarabok. Ennek az asszonynak kócos a haja. A frizurája elhanyagolt, szintelen, mennyi ősz hajszál van benne! Mintha fodrász soha nem látta volna. Az én hajam lágyan omlik a vállamra és fénylik a gondos ápolástól.

Lenyeltem az utolsó korty vizet is. Letettem a poharat. Lekapcsoltam a villanyt. Nagyot ásítottam. Holnap munka. Nem kellett volna ilyen későig tévét néznem – állapítottam meg.  Elindultam a szoba felé. Valami megmagyarázhatatlan, valami, amiről azt hittem nincs, azt akarta, menjek vissza a fürdőbe, mintha hívott volna a tükörben lévő nő.

Felkapcsoltam a villanyt és valóban ott volt maszatos arcával, kisírt szemével és kócos hajával. Nem értettem mit akar tőlem. Megpróbáltam mosolyogni, hátha mosolyt csalok a fáradt arcra, de csak egy vigyorral viszonozta. Volt valami ijesztő benne. Emlékeztetett nagymamámra, aki, mindig az életén siránkozott. Azon az életen, amit nem is élt meg. Voltak álmai és vágyai, de mindig lemondott róluk.

Kérdezni akartam tőle, de nem tudtam mit. Álltam és néztem. Sajnáltam. Talán, ez a nő is tudott felszabadultan nevetni egyszer. Volt valami a tekintetében, tűz égett benne. Fátyol takarja, de jól kivehető. Néztük egymást. Nem szólalt meg, ő sem. Vártam, mond valamit,  miért hívott vissza, de hallgatott. Nekem holnap dolgoznom kell. Belenéztem a szemébe. Becsuktam magam mögött az ajtót, de a villanyt nem kapcsoltam le. Nem akartam sötétben hagyni.

Magamhoz öleltem a párnámat. A nőre gondoltam, ott a tükörben. Nem akarok olyanná válni, mint ő. Én, nem fogok soha rá hasonlítani - nyugtattam magam. Szemeiben lángolt a tűz. Lerítt róla, mennyire magányos. Nem szólt, nem panaszkodott. Némán állt ott mintha mondani akart volna nekem valamit, de nem értettem mit. Az udvarról halovány fény áradt a szobámba. Máskor tudomást sem vettem róla, most viszont örültem a gyenge megvilágításnak.

Nem tudok elaludni. A szoba mennyezetét nézem. A legyezőpálma hatalmas levelei árnyékot vetettek rajta. Gondolataim átlépték a kis szoba korlátait és messzire jutottak. Szorosan kapaszkodom a szív alakú kispárnámba. Egyedül vagyok. Rád gondolok. Ölem érted kiállt. Szükségem van arra, hogy itt legyél velem, de két karod talán, most, más asszonyt ölel... és itt, tudatosodott bennem, valójában az a nő a tükörben nem más, mint én magam vagyok.

Battonya, 2009. szeptember 25.

Tizenegy éves volt akkor. Most mindjárt ötven. Nem értette miért halt meg az apukája. Miért kell neki és két testvérének apa nélkül felnőnie. Ő volt a legöregebb és egyedüli férfi a családban. Látta, amint édesanyja ül a kályha mellett és sír. Nem sírt előttük, próbálta erősnek tettetni magát, de a szeme mindig szomorú volt. Sírni szeretett volna, de ő a férfi és nem lehet. Neki erősnek kell lennie.

… adjuk át testét a földnek – hallotta a pap szavait. Kezében egy szál vörös rózsát tartott. Látta, ahogy engedik le a koporsót a gödörbe. Maga előtt látta tizenegy éves önmagát, akkor is egy szál virágot tartott a kezében. Szegfűt. Fehéret. Állt a sír mellett és nézte, mint eresztik egyre mélyebbre a koporsót. Anyukája és testvérei sírtak. A kisebbik testvére alig volt még két éves. Édesanyja karjaival átölelve tartotta és csókolgatta a zokogó gyermeke arcát. A nagyobbik húga öt éves volt és erősen kapaszkodott anyja fekete szoknyájába. Ő állt ott merev arccal, nem sírt, hisz ő férfi.

Ökölbe szorultak kezei. A rózsa tüskéje éles fájdalmat okozott. Sok – sok évvel ezelőtt is ökölbe szorított kezekkel állt a sírgödör előtt. Látta, amint mindenki a sírhoz lép és a kezében tartott virágokat beleszórják a tátongó sötétségbe. Kishúga elejtette a virágot. – Lejesett – mondta. Édesanyja lehajolt érte és könnyes szemekkel átadta neki. – Szejetlek apuka – és beledobta az addig vigyázott virágot. Állt ott és könnyeivel küszködött. Nem és nem – mondogatta magában. Ennyi az élet. Születünk és meghalunk.

Ott, édesapja sírja fölött, apró gyermekként tudatosodott benne, az élet véges. Amikor szembesült a gondolattal, hogy ő is bármikor meghalhat elkezdett nevetni. Nevetett. Hangosan nevetett. Látta a rászegeződő tekintetekben a meglepődöttséget. Nem akart nevetni. Sírni akart, de nem tudta abbahagyni a nevetést. Édesanyja szomorúan nézett rá. Hagyd abba – kérte. Nem kiabált vele. Megfogta a kezét és félrevonult a lassan teljesen betemetett sír mellől. Pár lépéssel odább megálltak. Homlokon csókolta őt, simogatta a buksiját és halkan mondogatta – nyugodj meg kisfiam, nyugodj meg kisfiam.

A sírásók rádobták az első lapát földet a koporsóra. A hangja olyan volt, mintha szívébe most fúródott volna bele a lövedék. Még erősebben szorította a rózsát. Mélyen tenyerébe szúródó tövis vért fakasztott és a virág szárán csöpögött a földre. Észre sem vette. A sírhoz lépett és belenézett a gödörbe. Nem is olyan sötét, mint akkor látta. Beledobta a vörös rózsát. Most vette észre, hogy vérzik a tenyere és az ujjai. Zsebében, zsebkendő után kutatott. Egy csepp vére a koporsóra hullott.

Mosoly suhant át az arcán. Fájt. Nagyon fájt. Ordítani akart. Hisz ő férfi, nem sírhat. Felesége megfogta a kezét. Két felnőtt gyermeke ott állt mellette. Tekintetük találkozott. Utat engedett könnyeinek. Sírt. Hangosan. Hisz ő akkor is férfi marad, ha felvállalja, hogy mer sírni. Sírt, de nem egyedül. Ott állt vele szemben egy tizenegy éves kisfiú, aki vele együtt sírt, aki sajnálta, hogy oly hamar felnőtté kellett válnia, akinek azonban a szeretet erőt adott élni. – Mondd meg édesapámnak nagyon szerettem, hogy egész életemben hiányzott, de a tanításai mindig utat mutattak, … és tudom, fogunk még találkozni. Nyugodjatok békében. Szeretlek titeket.

Battonya, 2011. október 9.