Nem másztunk fel a Bolond Gerőre…

Abban az időben több egymás utáni évben is a Magas Tátrában pihentünk családostól, mintegy 8-10 napot nyaranta. A pihenést persze nem kell szó szerint érteni, hiszen időnk jó részét minden alkalommal a Tátra más-más részeinek bejárásával töltöttük. Abban az évben, melyről most mesélek, a Magisztrális-út keleti vége, Zdiar, Javorina és környéke volt a cél.

Az utolsó napok egyikén, amikor az asszonyoknak már nagyon vásárolhatnékjuk volt, magukra hagytuk őket, és ketten a sógorral kinéztük magunknak a Hlupyt, merthogy arra még nem másztunk fel. Ütött-kopott térképem egyszerű, jelzett utat mutatott, elindultunk hát bázishelyünkről, Poprádról.

Szép napsütéses vasárnap reggel volt, olyan idő, amit az isten is hegyek között töltött volna. Az asszonyokat leraktuk Zdiarban, nézegessék a festett házacskákat, és próbáljanak valahol elfogadható sztrapacskát felkutatni. Hogy miért mondom ezt, annak is története van. A Felvidéken jártunkban jogos igénynek tűnt ugyanis, hogy valahol igazi juhtúrós sztrapacskát együnk. Bejártuk Poprádot a füstös kocsmáktól a többcsillagos szállodák éttermeiig, de sztrapacska sehol. Az egyik előkelő szállodában még meg is sértődtek, a főpincér orrát felhúzva válaszolt tudakozódó kérdésemre: Mi ilyen ételt, kérem, nem tartunk! És rántott szeletet ajánlott. Elpanaszoltuk kudarcunkat szállásunk magyar gondnokának, Mihály bácsinak, aki az egyik közeli tátraalji falucskát ajánlotta, annak autóscsárdájában jó sztrapacskát kaphatunk, mondta. No, nekünk se kellett több. Néhány perces út után már a szép gurál berendezésű csárdában üldögéltünk, a falakon vaddisznók irhája, a csillár népi faragás, a pincérek népviseletben, minden adott hát egy tájjellegű vacsorához. Kedvtelve nézegettük az étlapot, amin legalább négyféle haluska volt sorolva (merthogy a sztrapacska hangzása ellenére is ismeretlen a szlovák fülnek). Úgy gondoltuk, hogy, mint Mackó Muki az ezredéves kiállításra menet a falusi restiben, mi is végigesszük az étlapot. Kezdjük hát kedvencünkkel, a brinzové haluski-val, amit terveink szerint majd „lefolytunk” annak cibulkové változatával. Meg is rendeltük az első kört az asztaltársaságnak, felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt.

Kisvártatva vacsoránk meg is jelent, és meg kell hagyni, ránézésre meg lehettünk elégedve. Hanem amint megkóstoltuk … inkább nem részletezem. (Némileg értek a gasztronómiához, gyakran készítek különféle ételeket, vannak specialitásaim is, tehát tudom, miért nem volt jó ez az étel. De ezzel nem akarom szaporítani a szót.) Végül is lógó orral hagytuk ott a fényes csárdát. Elmenőben sógorom még ironikusan megkérdezte tőlem: Ne mutassuk meg nekik, hogyan kell jó sztrapacskát készíteni? Persze a kérdés költői volt.

De térjünk vissza a mi napfényes vasárnap délelőttünkhöz, amikor is a jelzést megtalálva elindultunk a messziről púposodó Hlupy felé. (Kíváncsi lennék miről kapta a Bolond Gerő nevet.) Utunk egy ideig amolyan sétaútnak tűnt, és egy idő után pontosan ellenkező irányba fordult, mint térképünk mutatta. Úgy látszott, visszajutunk az országútra, holott nekünk balkéz felé, a hegyeknek kellene tartanunk. Megálltunk, tanakodtunk, és ekkor beért bennünket egy szlovák társaság. Beszédbe elegyedtünk, mutattuk térképünket, és mondtuk hová szeretnénk eljutni. Elővették ők is a térképet, és akkor láttuk, hogy azon egész máshová vezet ez a jelzés. Régi a térképünk, mondták, a mi utunk már nem létezik, ahová mi akarunk menni, ott most zerge-rezervátum van. Az a jelzés megszűnt. No, szépen vagyunk, gondoltam, a tervünknek befellegzett, és búsan néztem a távolodó turistatársak után. Azután morfondírozni kezdtem, és küzdött bennem a szabályok tisztelője, a tervét végrehajtani akaró emberrel. Merthogy a nemzeti parkban a jelzett útról letérni nem szabad. De mi lenne, ha mégis …? Te, Imre, szóltam, az az út megvan, hiszen egy erdei-hegyi utat nem dózerolnak el, legföljebb nincs jelzés. Azért megpróbálhatnánk … Egyébként meg vasárnap van, minden becsületes TNP (Tatranské Narodny Park) felügyelő otthon ül, és várja az ebédet. Észre sem fogják venni, hogy két mániás magyar hová kószál.

Átkeltünk hát egy kis patakon, és egy erdei kocsiúton bandukoltunk egyre beljebb és feljebb a Hlupy felé. Csend és nyugalom körülöttünk, olyannyira, hogy az ember megszólalni is csak halkan mer. Ilyen szép erdőkben járva mindig kisiskolás korom egyik feledhetetlen könyve, Szürke Bagoly (Grey Owl) A rengeteg zarándokai jut eszembe. Zizeg a tavalyi száraz lomb a lábam alatt, körülöttem vadvirágok bókolnak az út szélén, mókus bámul rám csodálkozva egy fáról, és szinte röstellem emberi bumfordiságomat, amellyel bizonyára zavarom négylábú és szárnyas barátaimat otthonukban. Azután véget ért az erdő, és a kocsiút is, melynek mentén a fákon még láttuk a hajdani jelzés helyét. Egy elhagyott, düledező fakalyiba mellett széles tisztásra jutottunk, amin túl már a gyalogfenyő birodalma húzódik. Hatalmas foltokban terjeszkedik a hegyoldalon, átgázolni rajtuk lehetetlen, megkerülni őket reménytelennek tűnik. De már látjuk a gerincet, és jobbra fenn a Hlupy púpját. Egy darabig a kiszáradt patakmederben próbálunk kőről kőre lépve előre jutni, amíg a kövek omlás sodorta nagy sziklákká nem változnak. Előre jutni már nem tudunk, kétoldalt pedig gyalogfenyő rengeteg.

És ekkor vettük észre a zergéket. A tőlünk mintegy 70-100 méterre emelkedő omladékkúpon, és az a fölött hatalmasodó meredek sziklafal pillérein álldogáltak. Kettes-hármas csoportokban, vagy magányosan (ezek bizonyára bakok lehettek) figyeltek bennünket. Gyorsan lekuporodtunk egy nagy szikla mögé, nehogy elijesszük őket. Távcsövünk ugyan nem volt, de Imre fényképezőgépén teleobjektív és egy japán kétszerező, kiválóan megfelelt távcső helyett. Azután rájöttünk, hogy egyáltalán nem találnak félelmetesnek, nem menekülnek a látványunktól. Ezeket az állatokat télen etetik, jegyezte meg Imre, hozzá vannak szokva az emberhez. Csak ültünk a hirtelen boruló ég alatt, és csendesen beszélgetve néztük a legelésző, heverésző, sziklaperemeken kapaszkodó állatokat. Vagy harmincat számoltunk össze hamarjában. (Hát persze, mit is mondtak a szlovák turisták? Hiszen ez zerge-rezervátum!) Különös - majdnem azt írtam egyedülálló - érzés volt itt üldögélni ennyi állat között. Ilyesmit érezhetnek az afrikai szafarik vendégei az ottani nemzeti parkokban. A Hlupyt csak a távolban láttuk, magasan emelkedett felhőfoszlányokkal az üstökén, és tudtuk, hogy ezen a nyáron már nem is mászhatunk fel rá. Ám nem sajnáltuk a kudarcot, mert ezek a szép és büszke állatok – ráadásul ekkora tömegben – kárpótoltak bennünket. A Bolond Gerőre máig nem mentem fel, de ez az emlék elevenen él bennem azóta is.

Éjszakázás Krasznahorka várában

Régi történet, amit most mesélek, de olyan élményről szól, amit rajtam és társaimon kívül nemigen élt meg más utazó, legalább is szlovák földön. Ezért hát bizonyára érdekes lesz az olvasónak. Diák voltam még, a múlt század hatvanas éveit írtuk, s a főiskolán kiadták az őszi szünetet. Egy hét gondtalanság, előadások, zárthelyik nélkül, ami már magában véve is jóleső érzéssel töltött el bennünket. Két társammal egy hirtelen jött ötlettől vezérelve elhatároztuk, hogy nem utazunk haza a családunkhoz, hanem teszünk egy felvidéki kirándulást, ami pontosan belefért szünetünk idejébe. Mindenféle előzetes tervezgetés, szállásfoglalás nélkül – ma persze már egy két-háromnapos utazást sem bonyolítanék így – kívántunk útnak indulni. Indulásunk előtt elkértük hazautazó évfolyamtársaink kollégiumi élelmiszerjegyeit, és a konyhán szegedi szalámira váltottuk. Néhány rudat pedig ezek közül cseresznyepálinkára cseréltünk. Tudtuk, ez szinte valutának számít Szlovákiában.

Bánrévénél keltünk át a határon, s onnan Rozsnyó felé vettük az irányt. A szinte teljesen színmagyar városba érve, társaim unszolására ledöntöttünk egy-egy korsó „cseh” sört az egyik elfogadhatónak minősített kocsmában, majd bejártuk a városkát. Sporttáskából ebédeltünk, majd újabb séta következett estélig. Akkor aztán szállás után próbáltunk nézni, ami nem is volt nehéz. Megszólítottunk néhány embert az utcán, a harmadik már fel is ajánlotta, nála megalhatunk. Hárman egy rúd szalámiért aludtunk a nem túl tágas szobában, míg a házigazda a konyhában kerített magának alvó alkalmatosságot. Puritán hely volt, de mi fiatalok voltunk, hozzászokva az akkori kollégiumi viszonyokhoz.

Másnap aztán elhatároztuk, hogy megnézzük Krasznahorka várát. Busszal mentünk a várhegy alatti falucskáig, s amint leszálltunk, láttuk, hogy egy látogató csoport tart éppen felfelé. Toronyiránt másztuk meg a hegyet, hogy utolérjük őket, s bizony lihegtünk, amikor a városban újonnan vett nagy sporttáskáinkkal felértünk. Az idegenvezető már éppen zárni akarta a kaput a csoport mögött, mikor megjelentünk. Táskáinkat az ő pénztári fülkéjébe helyezve csatlakoztunk a számunkra idegen csoporthoz. A várudvaron láttuk a pesti Lánchíd egy eredeti „láncszemét”, tekintve, hogy ezt és a hídhoz felhasznált társait egy közeli vasgyárban készítették. Vezetőnkkel végigjártuk a bútorokkal, fegyverekkel, képekkel szépen berendezett termeket, s az ablakokból kinézve csodáltuk a remek panorámát. A kápolnában külön érdekességként egy üvegfedelű koporsóban mumifikált női holttestet is láthattunk, többen a lőcsei fehér asszonyt emlegették, de vezetőnk tagadólag rázta a fejét.

Sétánkat befejezve a várkapunál vártuk, hogy az idegenvezető, aki egyben a vár gondnoka is volt, elköszönjön a csoporttól, s mi megkaphassuk pénztárfülkéjében elhelyezett csomagjainkat. Amikor egyedül maradtunk, a gondnok megkérdezte honnan jöttünk. - Egerből? – élénkült fel, amikor megtudta, hogy mindhárman egriek vagyunk. – Ott voltam katona valamikor régen! És kérdezett, kérdezett hosszú perceken át. Megvan-e még az a kisvendéglő, az a mozi és így tovább. Aztán mintha eszébe jutott volna valami. - Innen hová mennek? Mondtuk, lemegyünk a faluba, a vasútállomásra, s majd a lehetőségektől függ, merre tovább. - Hát vonat innen ma már nem megy több – nézett a késődélutáni égre – de ha nem sietnek, nálam megalhatnak. A döntéssel egy pillanat alatt készen voltunk. - Az asszony a gyerekkel elutazott az anyósomhoz, egyedül vagyok. Legalább lesz társaságom estére. No, jöjjenek!

A gondnok lakása a vár épületéből került kialakításra, a konyha-szobás lakás külső fala az öles várfal. Mosakodás végeztével a mosdóvizet egy favályúba öntöttük, melynek vége az áttört várfalon túl a szabadba nyúlt. Estig beszélgettünk, mindegyre Eger volt a téma, majd vendéglátónk kezdeményezésére lebotorkáltunk a hegyoldalon a falu kocsmájába. - Jó sört adj, vendégeim vannak! – köszönt a gondnok a csaposnak kis büszkélkedéssel a hangjában. Kaptunk is olyan barnasört, hogy a fakanál megállt volna a habjában, ahogy mondani szokták. Visszatérve a várba azután fekvéshez készülődtünk. Egyszer csak megvakarja a feje búbját vendéglátónk. - Hát itt csak kettejüknek tudok ágyat adni … de majd kitalálunk valamit. S ezzel kinyitott egy vastag tölgyfaajtót, amely a múzeumi szobákhoz vezetett. Így történt, hogy éjszakámat egy XVII. századi baldachinos ágyban töltöttem, melynek kutya-kemény deszkáján a dupla pokróc sem nagyon segített. - Utoljára valamelyik Andrássy alhatott ebben az ágyban, vagy kétszáz évvel ezelőtt. – búcsúzott tőlem a gondnok, miközben egy égő gyertyát helyezett az ágy melletti asztalkára. - A gyertyát majd ne felejtse el … - húzta be maga után az ajtót. Feküdtem a kemény deszkán, és egyre hajtogattam magamban, hogy egy ősi magyar várban, egy kétszáz éves – vagy még régebbi – ágyban fekszem, körülöttem az elmúlt századok árnyai, Thököly, Rákóczi, s az általuk megélt idők kísértenek. Különleges érzés volt ott feküdni a gyertya imbolygó lángjának fényében a múzeumi teremben, s hagyni, hogy mindaz, ami sok-sok olvasmányom alapján lerakódott bennem, most utat találjon, és elringasson. A falról rég elporladt előkelőségek arcképei néztek le rám sötéten, rám, aki szegényes korunkból betolakodtam közéjük. Talán még dudorásztam is magamban: „Krasznahorka büszke vára, ráborul az éj homálya…” Különös, soha nem tapasztalt hangulata volt ennek az éjszakának.

Másnap reggel mosakodás, favályú, s miután szalámival és pálinkával leróttuk köszönetünket a gondnoknak, érdeklődni kezdtünk, hol adhatnánk el maradék pálinka-muníciónkat. Elővett egy távcsövet, s az ablaknál rövid keresgélés után átadta. - Ott lenn, abban az udvarban, ahol éppen disznóölést tartanak. Megnéztem a távcsövet, ami nagy méretével keltette fel a figyelmemet. Háborús német hajszálkeresztes tüzérségi távcső volt. Elindultunk lefelé a meredek hegyoldalon a faluba, de még a vonaton is a szerencsés véletlennek köszönhető kalandunk részleteit idéztük.

                                Egy illúzióval kevesebb (Róma 2008)

Az év tavaszán kanadai barátaim hívására – akik egy Földközi tengeri hajóúton vettek részt, és szerették volna Rómát is megnézni – az Örök Városba utaztam. Mutatnám meg nekik – mondták - a várost, ahol még sohasem jártak.

Barátságom e kedves házaspárral a mai kor szüleménye, ugyanis az interneten ismerkedtünk meg. Egy úgynevezett beszélgetős program hozott össze bennünket. Levelek jöttek-mentek, s a végén már heti két alkalommal hosszabb beszélgetéseket is folytattunk. Kicsi lett a világ, mondták, s hogy az internet mi mindenre jó! Hazalátogatásuk alkalmával aztán személyesen is megismerkedtünk, Egerben kalauzoltam őket, ahol a férj, Tibor, valamikor kisiskolás korában járt utoljára.

Római tartózkodásukkor igényük szerint mindent meg szerettek volna nézni, ami három nap alatt lehetséges. „Te úgyis jól ismered a várost, nekünk pedig lesz egy saját idegenvezetőnk” (Róma városkalauzom néhány hónappal előbb jelent meg). Így azután meglehetősen szoros és gazdag programot állítottam össze nekik. Természetesen sok minden kimaradt az általam érdekesnek ítélt látnivalókból, hiszen három nap az csupán három nap. Nem jutott idő többek között egy trasteverei kószálásra, s a csodálatos S.Maria in Trastevere templomra, a Szt.Péter bazilika előtti hosszú sor is elriasztotta őket, és kimaradt a Spanyol lépcső, előtte a mindig turistáktól körülvett Barcaccia-val, és a Piazza del Popolo is, a bájosan ódon S.Maria del Popolo templommal. Ám mindezek ellenére nagyon sok mindent megmutattam, és barátaim csodálkozó, lelkendező arcát és elragadtatott kifejezéseiket hallva megbizonyosodtam, jól terveztem.

Szállásunk a Termini pályaudvar melletti Via Manin végén egy kis panzióban volt, egy percre a S.Maria Maggiore bazilikától. Szobánk ablakából kinézve a rövid kis utca egyik végén a Termini pályaudvar épülete, másik végén a bazilika apszisa látszott. A környező utcák tele kis boltokkal, zöldség-gyümölcs, sajt és szalámifélék árudáival, fagylaltozókkal, pizzeriákkal, gyros- és kebab-sütödékkel. És természetesen szállodákkal, locandákkal, panziókkal. Egyszóval pazar kis hely volt, ahogy többször is megjegyeztük.

Panziónk helyzetéből adódóan első sétánk a bazilikához vezetett, majd a Borgia-palota és a S.Pietro in Vincoli következett. Míg a Maggiore belső pompája rendkívül nagy hatással volt rájuk, Michelangelo Mózese eléggé hidegen hagyta őket. Magyaráznom kellett, hogy a S.Pietro puritánnak ható belseje a két templom létrejöttének időbeli különbségéből ered, ám ők a Maggiore pazar aranyozott kazettás mennyezetét, a szép kozmata padozatot, és a Paolina-kápolna márvány pompáját emlegették. Véleményüket, véleményeink különbözőségét azzal magyaráztam, hogy bár magyarok, de a sokévi tengerentúli élet alatt amerikaivá váltak. (A vatikáni Szt. Péter téren például nem a piazza nagyszerűsége, a bazilika meghökkentő látványa ámította el őket, hanem a Bernini-kolonnádok méretei, a két oszlopsor kocsival is járható közének praktikussága.)

Szt. Péter láncainak temploma után leballagtunk a Colosseumhoz, és megejtettük a szinte kötelező fényképezést.

Ezenközben én csak meséltem és meséltem, Nero óriás-szobráról, a kolosszusról, melyről az amfiteátrum nevét kapta, az építmény idők során eltűnt márványborításáról, s felhívtam figyelmüket a három emelet árkádjainak változó ion, dór és korinthoszi oszlopaira.

Constantinus diadalívéről is volt mit mondanom, majd innen pár lépésre az emlékezetem szerinti bejáró felé sétáltunk, a Forum Romanumra. És ekkor ért a meglepetés.

Titus diadalíve előtt, a keskeny úton keresztben vasrács egy kapuval, őrbódéval és olasz-angol felirat: CSAK KIJÁRAT! Egy táblán pedig magyarázat, merre találjuk a Via di S.Gregorión a Forum bejáratát, belépődíj 9 euro.

Két évvel azelőtt, amikor unokámmal jártam itt, a bejárás még szabad volt, mint mindig is. Az ember innen, a Titus-ívtől indulva végigbarangolhatta a Forumot, majd Septimius Severus diadalkapuja alatt áthaladva fellépegetett egy lépcsősoron a Capitoliumra.

Már első római látogatásom alkalmával is – s ez vagy harminc évvel ezelőtt volt - fellelkesültem attól, hogy lám, itt van egy világritkaság, az európai kultúra egyik bölcsőjének helye, s ezt bárki szabadon megnézheti. Ha időd volt, többször is ellátogathattál ide, üldögélni a törött oszlopok alatt, olvasgatni az ókori romok alapján alig elképzelhető épületek történetét, csodálni ezt a romlásában is impozáns együttest, és merengeni a régmúlt időkről.

A múzeumokba, képtárakba, egyéb köz- és magángyűjteményekbe belépődíjat kellett fizetni, ami természetes is, de a Forum ingyenes volt. Egyfajta tiszteletet ébresztő nagyvonalúságot éreztem ebben, s valahogy annak bizonyságát, hogy mindaz, ami itt látható, mindannyiunk tulajdona. És ez nagy megelégedéssel töltött el.

Az ingyenesség ténye, a szabad bejárás a Forum Romanum esetében annál is érdekesebb, mert akkoriban olvastam egy szarkasztikus megjegyzést az olaszokról, mely arról szólt, hogy az olaszok mindent eladnak, még a napfényt is adagokban árusítanák, ha ez technikailag megoldható lenne. Ezért is tartottam nagyra, hogy a Forum olyan volt, mint egy közpark, szabadon látogatható.

Hát ennek úgy látszik mára már vége. Az utánunk jövőknek természetes lesz a belépődíjas bejárat a Palatinus-domb alatt, a sorban állás a jegypénztárnál. Csupán én lettem szegényebb egy illúzióval, amely valamiféle emberségből, kellemes életérzésből, egymás iránti bizalomból, humánumból és együttérzésből állt.

Az elfelejtett palota (Róma)

A Rómában járó látogatók, turisták szinte mindegyike elzarándokol a S. Pietro in Vincoli templomba, hogy megnézze Michelangelo csodálatos remekét, a Mózest. A Via Cavour felől közelítve a templom terét, áthaladnak egy boltíves átjárón, melyet vicolo scellerato-nak (vicus sceleratus) hívnak, azaz elvetemült sikátornak. A név sokat sejtet, ám az ide látogatók vajmi kevés figyelmet szentelnek annak a masszív épületnek, mely alatt a térre jutnak. Az épület valóban alig ragadja meg a tekintetet, jóllehet története, helyesebben lakóinak története – az átjáró neve talán erre utal - igen érdekes, és jellemző a korra, melyben éltek.

A Casa dei Borgia-ról van szó, erről a régi-régi épületről, melynek elődjében Servius Tullius, Róma hatodik királya, a ma is látható serviusi városfalak építtetője, lakott. (Lányának férje, az etruszk Tarquinius Superbus házának kapujában ölte meg őt.)

A jelenleg látható palotának sem volt kevésbé mozgalmas története az 1400-as évek utolsó harmadában. Akkoriban a palota Rodrigo Borgia bíboros alkancellár tulajdonát képezte. A bíborosok, az Egyház hercegei igazi világi nagyurak voltak, birtokokkal, várakkal, palotákkal rendelkeztek, s természetesen ezek fenntartására megfelelő jövedelemmel. Életvitelük elérte, sokszor meghaladta a legtöbb itáliai szuverén színvonalát. A középkorban és a reneszánszban ennek megfelelően világi kedvteléseik voltak, s ez emberi kapcsolataikban is megnyilvánult. Rodrigo Borgiának - s ő korántsem volt valamiféle kivétel – négy gyermeke született egy Vanozza Cattanei nevű hölgytől. A gyermekek, Juan, Cesare, Lucrezia, Joffre, és anyjuk a bíboros palotájában éltek, mint egy család.

A nagyhatalmú bíborost, nem kevés intrika és vesztegetés után, 1492-ben VI. Sándor néven pápává választják, s ekkor – a kor szokásainak megfelelően – a „család” is beköltözik a Vatikánba. Az egyetlen Vanozza, a mama a kivétel, akinek férje van, pápai szolgálatban.

VI. Sándor ezután gondoskodik vérei előbbre jutásáról. Juan, az Egyház főkapitánya, Cesare Valencia bíborosa lesz, Lucreziát pedig várható előnyös házassága révén kívánják felhasználni a pápai politika oltárán.
Eddig akár szokványos reneszánsz történet is lehetne mindez, ha a pápai elképzeléseket az itáliai politika változékonysága, s az emberi nemes és nemtelen tulajdonságok nem kényszerítenék más útra.
A mulatságból hazainduló Juan Borgiát egy sötét este bérgyilkosok támadják meg, s vagy egy tucatnyi késszúrással valósággal kivégzik. Holttestét a Tiberisből halásszák ki. Gyilkosát mindenfelé keresik, de nem találják. Nagyon valószínű, hogy a hadvezéri babérokra vágyó, s bátyjánál magát többre tartó Cesare, vagyis tulajdon öccse ölette meg.

Cesare Borgia leteheti hát a bíborosi kalapot, ő lesz a pápaság főkapitánya, Romagna hercege, s elindul, hogy megteremtse a Borgia-birodalmat. Várakat ostromol, ellenfeleit csalja tőrbe, diplomáciát folytat az itáliai hatalmasságokkal (Macchiavelli róla mintázza az ideális uralkodót A fejedelem című művében). Mindezt okosan és ügyesen, a maga korában elfogadott eszközökkel, és igen eredményesen teszi. Ezt azért fontos megjegyezni, mert a család bukása után egész Itáliában elterjedtek a róluk szóló elborzasztó, elítélő történetek, melyeknek máig hitelt ad a közvélemény. Pedig csak úgy viselkedtek – hogyan is lehetett volna másként – mint korukban a legtöbb szuverén. Csakhogy ők idegennek számítottak, hiszen spanyolok voltak, és spanyolokkal vették körül magukat. Talán ezt nem tudta megbocsátani a sok gyűlöletet fröcsögő korabeli krónikás.

Közben változik a pápai politika, Lucreziát, aki eddig egy Sforza felesége volt, elválasszák férjétől, mert VI. Sándor a milánói Sforzák helyett a nápolyi királyságban keres támaszt. Ezért hát hozzáadják a királyság egyik hercegéhez.

A politika forgandósága hozza, hogy hamarosan ez az ártalmatlan ifjú, Bisceglie hercege is kényelmetlenné válik, és Cesare egyik kapitánya – miközben egy gyanús, ellene irányuló éjszakai orvtámadás sebeiből lábadozik – megfojtja.

Lucrezia még alig ocsúdik bánatából – Alfonso Biscegliét igen szerette – már készülődhet az újabb dinasztikus házasságra Alfonso d’Este herceggel, Ferrara trónörökösével. A frigyet megkötik, és a hányatott sorsú fiatalasszony, aki nem volt méregkeverő, mint családjának ellenségei terjesztették, haláláig Ferrarában élt, immár viszonylagos békében.

Ez csupán néhány villanás ennek a tehetséges családnak történetéből. Azonban ne feledjük, hogy az Egyház mai felfogás szerint meglehetősen szégyenletesnek minősített pápájának, VI. Sándornak fejében fogant meg a gondolat, melyet később II. Gyula ki is mondott: Ki az idegenekkel Itáliából!

Nos, mindezeket – s talán ennél még jóval többet is - érdemes tudni, ha útban a Mózes felé felnézünk az átjáró homályos torka előtt a bábos-korlátos kis balkonra a palotácska második emeletén. A szóbeszéd Vanozza balkonjának tartja, melynek tervét egy legenda Raffaellónak tulajdonítja. Igen valószínű azonban, hogy a XIII. sz.-i eredetű épület, melyre reneszánsz és XVI. sz.-i részletek rakódtak, még nem hordta a csinos kis balkont, amikor az asszony itt lakott.

Lord Byron egy éjszakai római sétáján járt erre 1817-ben, s mint meséli, megjelenni vélte a balkonon Vanozzát és leányát Lucreziát, kinek egy szőke hajtincsét – vajon honnan szerezhette - emlékként őrizte.

Ha a II. Gyula pápa síremlékéhez készült Mózest meglátogatni indulunk, jusson eszünkbe mindez, amint a Via Cavourról a feljáró lépcsőin lépkedünk.

                                    Randevúzom Mózessel (Róma)

Minden napom egy szép ígéret. Jókedvűen ébredek, hiszen ez a nap is új csodákat tartogat. Noha minden látnivalót ismerek már könyvekből, albumokból, a több tíz kilónyi gyűjtött prospektusomból, azért szemben állni egy Rubensel – ahogy ez Velencében történt - mégiscsak más. Ma utam – tervem szerint - a Termini pályaudvartól indul, végig a Via Cavour-on a Santa Maria Maggiore bazilikához. Innen kis kitérőt teszek majd a Santa Prassede bájos templomához, és az utolérhetetlenül hangulatos római utcák labirintusán át újra kijutok a Via Cavourra, hogy le ne késsem a randevúmat a San Pietro in Vincoliban, Mózessel.

Elég irigylésre méltó program, vélem, miközben reggelimet eszegetem a szintén turista japán lányokkal. A panzió egy belvárosi bérház harmadik emeletén igazán megfelel, igaz nincs egy-ágyas szobájuk, ezért hát egy kétágyas bérét kell fizetnem, de van reggeli, méghozzá bőséges. No, nem lenne ez olyan gazdag, ha ezek a kedves japán lányok nem lennének itt. Ők ugyanis csak csipegetnek az asztalra kiporciózott csemegékből. Madárcsontú, mosolygós leánykák, fejenként egy fél zsemlét esznek vajjal, hozzá teát isznak. A tulajdonos pedig biztat, ami az asztalon van az a miénk, arra már senkinek nincs szüksége, tehát egyek meg mindent. Így azután bekebelezem a narancsdzsemet vajas zsömlével, hozzá kávét iszom, s a maradékból még szendvicset is tudok készíteni az útra.

Hét óra van, amikor elindulok, a bérház portáján köszönök a portásnak, aki visszaköszön. Már én is idevaló vagyok. Egy pillanatra meglegyint a jóleső gondolat, rómainak érzem magam. Lenn az utcán – hála a locsolóautóknak – kellemesen hűvös van. Rikkantani tudnék örömömben, egy új nap, új látnivalók, új élmények, s mindez itt Rómában.

(Hazajövetelem után volt, aki megkérdezte, nem éreztem-e egyedül magam? Nem, feleltem, bár az igazság az, hogy utam tizenvalahányadik napján, Nápolyban éreztem először úgy, hogy jó lenne valakihez magyarul szólnom. Egészen addig elfoglaltak és lekötöttek az élmények, a tennivalók, a sok újdonság, amivel szemben találtam magam. Élveztem, kimondhatatlanul élveztem mindent, amivel találkoztam. A házak enyhe lejtésű mediterrán tetőzetét, a velencei Lista di Spagna trattoriáinak vaj-szagát, az időtlen pálmafákat, a látszólag gondtalan derűt az embereken, és az itt fává növő leandereket, mindent.)

Most azonban vár az új napom, s mert akarom, hát csodálatos lesz. Illetve nem is kell akarni, a csoda nap, mint nap ajándékként hull az ölembe. Csak megtörténik velünk, mint a szerelem. És ez valami nagyon-nagyon megnyugtató dolog. Nem kell mást tenned, mint megnyitni lelkedet a Városnak, s ha kellően érzékeny vagy, lépten-nyomon csodákra fogsz lelni.

Mai első aktuális csodám a Havas Boldogasszony bazilikájában hullt rám. Nem akarok untatni senkit a történetével (bárhol elolvasható), hanem a templombelső egy káprázat. Jobban szeretem ugyan az emberléptékű, bensőségesebb templomokat, mint például a Santa Maria in Cosmedint a Tiberis mellett, de a grandiózus térkitöltés magával ragad. Ahogy mondani szok-ták, az ember érzi saját kicsinységét a hatalmas méretek, a gazdag díszítés és pompa láttán. Gondolom az építtető Liberius pápa inkább az Egyház hatalmasságát kívánta demonstrálni a méretekkel, bár elképzelhető, hogy abban a régi-régi múltban a bazilika nem így nézett ki, mint manapság. Nézem az aranyozott kazettás mennyezetet (aranyát az első Amerikából érkezett szállítmányból ajándékozta a spanyol király VI. Sándor pápának), a mozaikképeket a dia-dalíven és a templom apszisában, és valami hálafélét rebegek, hogy mindezt láthatom. Kinek is? Sorsomnak, Istennek, mindegy. Arra gondolok, hogy a világban hány embernek nem jut osztályrészül az, amit én most átélek. S ekkor eszmélek rá, milyen szerencsés is vagyok. A családomban senki sincs, aki csak egy körömfeketényit is látott volna mindabból, aminek én utamon részese vagyok. Remélem, mindettől több is leszek.

A Santa Prassede már jobban megfelel irányultságomnak. Mozaikképekkel zsúfolt ez is, ám valahogy megnyugtatóbb. Közelebb érzem magamhoz az angyalokat, szenteket és vértanúkat, még a bárányokat is, amint bizánci merevségükben időtlen idők óta állják a kíváncsi látogatók vizsla tekintetét. Üldögélek az egyik padban – alig néhányan sétálgatnak körülöttem - és próbálom beinni magamba, rögzíteni a látványt, hogy majdan ne tűnjék álomnak ez az élmény.

Kijőve a templomból még álldogálok kicsit, készítek egy-két fényképet, hogy teljék az idő, mert úgy érzem, most zavaró lenne hirtelen a mi autós-reklámos-bazáros harsány világunkba visszatérni.

És jönnek a kis zegzugos római utcák, amelyeket annyira szeretek. Te, kedves utazó, jól te-szed, ha szánsz rá egy-két órát, és csak úgy céltalanul elindulsz bolyongani ezeken az idő marta házakkal szegélyezett sikátorokon. Hidd el, nem elfecsérelt idő elálldogálni egy-egy kis műhely előtt, ahol a tulajdonos ráérősen javítgat egy kis barokk asztalkát, vagy elnézni milyen elmélyült társalgást folytat a kávépörkölőben egy vásárló, megbeszélve a kávé fajtáját és a nyerskávé saját ízlése szerinti pörkölésének módját. A hétköznapi élet apró kis mozaikjai ezek, amelyeket szinte mániákusan gyűjtögetek.

A fedett, meredek lépcsős átjárón kapaszkodok fel a San Pietro in Vincoli terére. Mielőtt elindulok, jól megnézem magamnak a hajdan volt Borgia-palota homlokzatát a kis erkéllyel, és eltűnődöm VI. Sándor pápa és családjának érdekes, különös történetén. (Egy másik írásomban mindezt részletesen ismertetem.)

A Mózes rejtekének temploma kívülről nem nyújt különleges látványt. Belépve azonban szinte kézzelfoghatóan érezni az antikvitás semmihez sem hasonlítható hangulatát. (Nem tartom képzavarnak a „kézzelfogható érzést”, hiszen a falba süllyesztett sírok faragott fedőlapjai, a csodaszép kozmata padozat, és még az ódon dísztelenség is sugározza magából az időtlenség hangulatát.) Jó időben jöttem, a turistacsoportok még nem özönlötték el a templomot, a Szent Péter láncait őrző ereklyetartót (ezekről a láncokról kapta nevét a templom) így tolakodás-mentesen közelíthetem meg. Alig néhányan sétálnak a főhajóban, végigjárom hát a bazilikát. Megállok a síremlékeknél, próbálom kibetűzni az időmarta latin feliratokat. Mi mindent vittek magukkal a sírba ezek az emberek, életük és koruk örömteli vagy éppen keserű krónikáját, víg napjaik és könnyeik emlékét, bűneikét és szerelmeikét, mindazt, ami emberré tette őket. Mennyit tudnának mesélni nekünk, ha megtehetnék, bár a ma embere nem biztos, hogy bölcsebb lenne ettől.

És végül jobb kézre, elől megpillantom a Mózest. Előtte a földön néhány fiatal amerikai turistafiú üldögél, útikönyvüket olvasgatva. (Ekkor még tiszteletlenségnek vettem ezt a fajta viselkedést, ám a vatikáni Sixtus-kápolnában – amint majd elmesélem – magam is rájöttem, van ebben célszerűség.)

Nos, hát a Mózes. Mindenki ismeri különböző albumokból, különböző nézetből fényképezve, de most érzem csak, a személyes találkozás egészen más. Újra elolvasom könyvemből mindazt, amit erről a szoborról tudni kell, noha szinte fejből mondhatnám. Próbálom felfedezni a művészettörténészek által emlegetett haragot az ülő alak arcán és feszült mozdulatlanságában. Csodálatos szobor. Persze a jelző elcsépelt, és valójában nem is lehet kifejezni mindazt, ami az ember fejében, szívében mocorog, kavarog, miközben nézi. (Valami hasonlót éreztem a vatikáni Szt. Péter bazilika Pietája előtt is.) Ezért több ez a látogatás itt, mérhetetlenül több, mint fotelben ülve albumokban nézegetni ugyanezeket a remekeket. Talpam alatt az évszázados, itt-ott megsüllyedt padozat, a délelőtti napfény ferdén besüt a magas ablakokon, s a falakból árad az örök idő gomolygása. Érzed milyen porszem vagy a végtelen térben és időben, és hálát adsz valakinek, akiben hiszel, hogy itt lehetsz. Vajon Michelangelo tudta-e azt, amikor gyötrően fárasztó munkával faragta a márványt, hogy alkotása majd ilyen gondolatokat ébreszt? Azt hiszem, tudta, és talán épp ezért csinálta.

Igaz mesék Velencéről

3. … és a gondolák

Ahogy említettem, a csend talán a legmeglepőbb ebben a városban. Már ha függetleníteni tudja magát az ember a turisták tömegétől, az álldogáló, sétálgató, fényképező, kirakatokat nézegetők áradatától. Igazából nem nagyon zavarnak, különösen, ha az ember elő- vagy utószezonban jár itt, s végül is csak be kell fordulni egy elhagyott, a központi látnivalóktól távolabb eső mellékutcába, hogy megtaláljuk ezt a csendet. Nincsenek autók, csörömpölő villamosok, autóbuszok, csak a canalékon és riókon le-fel járó vaporettók, motoros bárkák és motorcsónakok. No, és persze a gondolák.

Egy alkalommal délidőben a San Moise melletti hídon álldogálva figyeltem a gondolakikötőben sziesztázó gondoliere-ket. Cipőjüket lerúgva végighevertek hajócskáikban, szalagos kalapjaikat szemükre húzták, úgy szundikáltak. Mert a szieszta szent dolog, ezt végig Itálián tapasztalhattam. (Rómában egyszer ezért maradt el az ebédem, mert elfelejtvén kenyeret venni, ez csak délben jutott eszembe. Akkor azonban minden bolt lehúzta redőnyét, és én várhattam a délutáni nyitásig a halkonzervem mellé fogyasztani kívánt kenyérre.)

A gondola, mint konstrukció, elmés szerkezet. Nem a vízben úszik, hanem a vízen, eleje és hátulja erősen felfelé hajlik, csak a közepe nyugszik a vízen. Karcsú, keskeny hajó, amely látszatra labilisnak tűnik, ám nagyon is biztonságos. Állítólag lehetetlen felborítani.
Méretre ugyan vannak különbözőek – általában 4 – 5,5 m hosszú, szélessége 1,5 – 2 m között van – ám a formájuk azonos. Számunkra csodálatos könnyedséggel mozognak még egy keskeny, zsúfolt calle vizén is. Középen két bőrbevonatú ülés, vele szemben pedig még kettő feketére lakkozott fából. A gondolás pedig hátul áll a jármű végén, és furcsa mozdulatsorral evez, szinte tolja előre a gondolát. (Nem egyszer elnéztem, ahogy haladnak a vízen, és mindannyiszor az jutott eszembe, hogy én bizonyára beleesnék a vízbe, ha utánozni akarnám őket.)

Egykoron a gondolák is tükrözték tulajdonosaik társadalmi és anyagi helyzetét, azaz díszesek voltak. Viselték a család címerét, aranyozás, belül selyem-, brokát- és bársonyborítás, vagyis mindaz a pompa, ami helyzetüknek megfelelt. Idővel azután rendeletileg megszüntették ezt a kivagyiságot sem nélkülöző hivalkodást, s ezt két okkal magyarázzák.

Az egyik szerint a túlzott díszítés, a szinte vízbe lógó uszályok és drapériák alkalmazása a jármű használhatóságát, biztonságát veszélyeztette, azon kívül általános közfelháborodást okozott. Ezért a Nagy Tanács rendeletet hozott, hogy a gondolák – legyen bárkié is – csak egyszerű feketére festettek lehetnek, s a felzét, a tetőt is fekete posztóval kell fedni. Ez alól csak a külföldi követek gondolái képeztek kivételt, melyek továbbra is államuk, vagy a követ színeit és címerét viselhette.

A másik vélekedés szerint a gondolák díszítésében elhatalmasodó túlzott fényűzés és pompa csak ürügy volt annak megszüntetésében, és sokkal inkább az játszott szerepet eme rendelet kiadásában, hogy a Tizek Tanácsának tagjai, akik gyakran maguk jártak hivatali ügyeik során megfigyelésekre (magyarán kémkedtek bizonyos személyek után), nos, számukra nemkívánatos volt, hogy felismerjék őket. Ezt akadályozta a gondoláikra festett címer, színjelzés, drapéria és egyéb. Legyenek hát egyöntetűen feketék a gondolák, s így biztosítják számukra az anonimitást. Az állítólagos udvariasságból meghagyott követi gondolák díszítései viszont pontosan elősegítették a megfigyelhetőséget, a nyomon követést (a külföldieket szinte kivétel nélkül megfigyelték).

A gondolások céhe egykor igen megbecsült társasága volt a városnak A történelmi múltban két nagy pártot alkottak, ezek voltak a Castellanik és a Nicolottik, kiknek eredetét a 13. sz.-ra vezetik vissza. A hagyomány szerint ekkor vetődtek ide Herakleából és Aquileából a jobb megélhetés reményében. Mivel a két nagy család között ősi ellenségeskedés dúlt, a város két különböző pontján, a Castellanik a Castello-negyedben, a Nicolottik pedig San Nicolo szigetén telepedtek le. Innen a nevük.

A Castellanik voltak az arisztokratikus párt azon az alapon, hogy negyedükben lakott a velencei arisztokrácia jelentős része, tisztségviselők és hivatalnokok (közfelfogás szerint maga a doge is őket támogatta). A Nicolottik képviselték a köznépet, a demokráciát, tagjaik nagy része halász vagy haditengerész volt egykoron, vezetőjük pedig rendszerint egy kiérdemesült tengerész volt, aki azonban együtt dolgozott társaival. Ezért is mondták büszkén a másik pártnak: „Ti voghi il dose, e mi vogo col dose! (Ti a Doge-ért eveztek, mi viszont a miénkkel együtt evezünk!) A Nicolottik eme vezére ily módon a demokratikus úton megválasztott un. Gastaldo dei Nicolotti, akinek választása ünnepélyes körülmények között történt a San Nicolo templomban.

És most térjünk vissza újra a gondolához. Amit még elmondani érdemes, talán az, hogy ma is működnek gondolaépítő műhelyek a külső negyedekben. Az immár hagyományos, egyszerű fekete gondolákat készítik, elejükön a szeldelt ezüst orrdísszel, mely a város negyedeit jelképezi.

Ha Velencében jártodban esténként sétára indulsz, tanúja lehetsz a zenés gondolázásnak is. Érdekes, szép és hangulatos, ahogy két-három gondola vonul a Canal Grandén, az elsőben a zenészek, az utánuk haladókban a túristák, és száll a dal a víz felett. A partról olykor felröppen egy Bravo! Bravo! és tapsolnak, amikor egy énekszám befejeződik. Számomra kicsit zavaró volt, hogy nápolyi canzonékat énekelnek, az O sole mio-t például, mivel azt mindenki ismeri.

Érdekes módon – s ez most tudatosult bennem, hogy írok róla – sosem vágytam egy gondolázásra a velencei riókon. Megmosolyogni való turista-csalogatásnak éreztem, mint a római fiákert, amit meg kell hagyni a gyermeteg amerikai és japán túristáknak. Ám hosszú negyedórákig el tudtam nézni egy-egy gondolakikötőt, a pihenő, beszélgető, vagy kuncsafttal alkudozó gondolásokat, mint tipikus és egyedülálló részét Velence napjainak.

A velencei életnek szinte minden momentuma a vízhez kötődik. Gondolákon, bárkákon megy az ifjú pár és az esküvői násznép a templomba, és gondolán viszik a halottat a temetőbe. Olyan szárazföldi embernek, mint magam vagyok, különös és kissé egzotikus mindez. Egy másfajta világ, amelyet nem az idegenektől hemzsegő karneváli nyüzsgésben kell megismernünk, hanem a csendes hétköznapok emberi történéseiben. A piacokon, templomok délutáni árnyékba borult szegletén, a kis terecskék szélén loccsanó riók vizén, vagy félreeső utcák kávézóiban. És persze sokat segíthet a megismerésben, ha elálldogálunk egy-egy velencei zsánerkép előtt az Accademiában.

Gondolom, persze mindenki, aki itt jár, megtalálja a maga Velencéjét, ám nem biztos, hogy jókor vagy jó helyen keresi. A felszín legtöbbször nem is sejteti, milyen kincsekkel, hangulatokkal teli a mélység. Mert Velence hajlamos felszínes csillogásával, különös másságával kielégíteni az idegent, elnyomva bennük a mélyebb megismerés vágyát.
Üldögélek a Rialtó tövében a Canale túlparti házait és fura alakú kéményeiket nézve, hogy képüket bevésve melengető emlékként felidézhetők legyenek az otthoni télben.

Igaz mesék Velencéről

1. Megérkezés

Velencéről már nagyon sokan írtak, s így merészségnek tűnhet, hogy magam is ezzel próbálkozom. Ami mégis mentségemre szolgálhat az az, hogy elolvasván a városról szóló tengernyi irodalom egy cseppjét, meglepve tapasztaltam a vélemények különbözőségét. Nem mindenki lelkesedik fenntartás nélkül az Adria Királynője iránt, s mivel dekadens módon tekintélytisztelő vagyok, hát megpróbáltam utánanézni, vajon nem Capeknek van-e igaza, nem lehetséges-e, hogy csupán sznobok és nászutasok ömlengése folytán vált híressé e város.
Őszintén szólva Capek lesújtó véleményét olvasva Velencéről először dühös lettem, de lehiggadva - noha nem osztom véleményét - belém férkőzött a kételkedés. Gondoltam, ha megpróbálom objektív szemmel nézni a látnivalókat - kérdés képes-e ilyesmire az ember - akkor talán helyes eredményre jutok. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a történelem iránti rajongásom e várost illetően is előítélettel terhelt, merthogy nehezen tudtam elképzelni egy ilyen gazdag és változatos történetű városról, hogy látogatóit talmi csillogással csalja.
Ezért aztán kilépve a Santa Lucia pályaudvar csarnokából, mint nem egészen pártatlan bíráló néztem szembe a lépcsők alján lusta kis hullámokat vető Canal Grande-val, s a csatorna túloldalán emelkedő San Simeone Piccolo templommal. Mellettem a langyos kövezeten huszonéves angol túristák alváshoz készülődtek kigöngyölt hálózsákjukon.

Álltam, csak álltam és ittam magamba a látványt. Már ideutazásom során értek különböző benyomások, amik, hiába is tagadnám, befolyásolták érzelmeimet a talján föld iránt. A határt átlépve ugyanis egymást érik a muzsikáló-nevű olasz városkák, Montfalcone, Portogruaro, Latisana.... Ízlelgetem ezeket a neveket. Szinte dalolnak, ahogy a kalauzok kiáltják őket megálláskor. És ciprusok, enyhe hajlású mediterrán tetők a házakon, dallamos olasz csevegés, és a vajban sülő hús illata. Hogy lehetne csúnya itt valami, amikor még a városok, utcák nevei is zenélnek!

Ott álltam hát ezen a júliusi későestén a Canal Grande partján, emlékezve többhónapos készülődésemre. Mindaz, amit megismertem erről a városról, azt a gondolatot keltette bennem, hogy a tiszteletet már csak azért is megérdemelné, amit megélt, s örökségül ránk hagyott. Vádlói azt vetik szemére, hogy ez a műemlékkomplexum túldíszített habostortára emlékeztet, annak émelyítő ízével együtt. Példaként álljon itt egy 1895-ben megjelent Velencéről szóló könyvnek részlete a mezitlábas karmeliták Degli Scalzi-templomáról. „Amíg az ötven évvel előbb épült Salute fogadalmi templom nemes formái és arányaiban még csak módjával látjuk a Palladio által teremtett, emelkedett és tiszta ízlésű iskola hanyatlásának első nyomait, addig itt a Scalzik templománál már teljesnek bizonyul az előbbi magas ízlésnek dekadenciája. A legszembeötlőbb példája e templom annak, hogy ötven év alatt hová süllyedt a műépítészet jó ízlése.” E templom melletti kis utcácskában, a talán három méter széles Calle Priuliban találtam végül szállást magamnak, úgyhogy naponta elmentem a Scalzi templom előtt. (Az első világháborúban mindkét szemben álló fél kímélte ezt a várost, tekintve mérhetetlen kincseit. Egy repülőtámadás azonban bombájával megrongálta a Scalzi templomot. Nem mentegetni akarom a K.u.K. hadsereget, de akkoriban a bombákat kézzel hajították ki a repülőgépből, s ez meglehetősen pontatlan célzást eredményezett. Az ellenséges repülő bizonyára a velencei pályaudvart akarta bombázni, s a mellette álló templomot találta el.) A Longhena és Sardi által carrarai márványból épített rokokó templomban oszlopok, párkányok, szobrok, domborművek, és Vivarini, Bellini, Tiepoletto festményei. Kell-e több egy műélvezőnek? Hát ennyit a dekadenciáról.

Számomra sosem volt megoldhatatlan a forma és a tartalom szétválasztása, noha egymásra utaltságuk kétségtelen. Nem tudom, mit jelenthet a Velencével kapcsolatban vádként emlegetett cicomázottság, émelyítő édesség. Talán a későgótika szamárhátíveit, a Szent Márk mozaikfelületeit, vagy az utcai árusok valóban giccses emléktárgyait? Kit zavarnak a Rialto negyed bazársorain árult karneváli maszkok gipszmásolatainak riasztó színei? Azért ez mégiscsak Tintoretto, Canaletto és Vivaldi városa! Hogy is írt róla Hemingway? „Itt kéne élnem. A nyugdíjamból jól ki is jönnék. Nem a Grittiben. Egy olyasféle ház valamelyik szobájában, a víz mellett, ahol a csónakok járnak. Délelőtt olvashatnék, ebédig a városban sétálhatnék, s mindennap megnézhetném a Tintorettókat az Accademiában, vagy elmehetnék a Scuola San Roccoba, olcsó és jó kis fogadókban étkezhetnék a piac mögött, vagy esténként éppen főzhetne nekem a háziasszonyom is.” A tamásiároni gondolat: otthon lenni valahol.
Mindenesetre elhatároztam, hogy rábízom a városra, hódítson meg ő engem. Tudtam magamról, hogy kellő érzékenységgel rendelkezem mindaz iránt, ami a valódi értékeket közvetíti, így bíztam magamban. És bíztam Velencében is.

Álltam a pályaudvar kijárati lépcsőjének tetején, néztem ezt a mindennél különbözőbb képet, a Nagy Csatornát, a rajta végigúszó hajócskákkal és berregő bárkákkal, s a túlpart vízben sötét árnyat vető házait. A hangulat, amit keltettek elvarázsolt. Erre készültem az elmúlt egy évben, fejemben zsongtak a leírások, krónikák, adatok, albumok képei és minden, amit ez alatt az év alatt mániákusan összegyűjtöttem. Megérte, és most itt vagyok.
Tudtam, hogy végig kell, végig illik járni a négycsillagos látnivalókat, legalább első alkalommal, hogy itt vagyok. (Másodjára már nem mentem be a Doge-palotába, de az Accademiába igen.) Magam állítottam össze az útitervemet, és mi sem természetesebb, hogy a város történelmében oly nagy szerepet játszó színtereket meg kellett néznem. Azt is tudtam, hogy az egyes látnivalókat a girbe-gurba utcácskák szövevényén át tudom megközelíteni, vagyis be kell járnom a fél várost. Így látni fogom a campókat, campiellókat, callékat, rupákat, sottoporticokat, ahogy itt százféle névvel illetik az utcákat és tereket. (Egyébként Itáliában is egyedülállóak ezek az elnevezések, sehol máshol nem találni ilyen neveket.) Minden fellelhetőt elolvastam utazásom előtt erről a városról, így tudtam mire számíthatok. Mindezek alapján nem elsősorban a Doge-palota és a Fenice-szinház vonzott, nem a prospektusok hirdette Ca’ d’Oro, s ez nem valamiféle különcködés. Azon a felismerésen alapuló vélemény, miszerint Budapestet sem lehet megítélni a Halászbástya alapján, a Szépművészeti Múzeum termei után, vagy az Opera nézőteréről. Persze megnézzük ezeket is, de ahhoz, hogy valaki megismerjen egy várost, le kell szállni a gőgös műemlékek századok patinájával bevont magasából, s az alázatos utcák és terecskék levegőjébe kell beleszimatolni. Félhomályos kapualjakban kell megragadni a múltat, korareggeli piaci nyüzsgésben a mát. (Ezért nem utaztam soha társasutazáson. Idegenek közt akartam lenni, lehetőleg úgy élni, mint ők, már amennyire tagadhatatlan turistaságom ezt megengedte. Megszállni kis panziókban, azt enni, amit a helybéliek, tömegközlekedéssel menni egyik helyről a másikra, s lehetőség szerint beszélgetni az odavalókkal.)

És lám, máris, szinte észrevétlenül eljutottunk a leglényegesebb elemhez, amely összekapcsolja a múltat a jelennel, érthetővé teszi a zord tényeket, barátkozóvá szelídíti az ellentmondó színeket: az emberhez. Nélkülük halott kő a rom, érthetetlen hivalkodás a palota. Az ember az, aki mindenre magyarázatot adhat, lett légyen századok óta halott, aki eligazít a történések útvesztőjében, aki választ ad csacska kérdéseinkre. Vagy megérthetjük-e Bosch egyetlen festményét is, ha nem ismerjük korának emberét?
Ezért siettem hát egy korai reggelen a Rialto-híd melletti halpiacra, remélve, hogy elleshetek néhány pillanatot, mit ez az évezreden át hagyománytisztelő város múltjából megőrizett. Igen, itt is kerestem a múltat, a kiabáló árusok, alkudozó háziasszonyok, sással bélelt kosarak, sürgölődő halászbárkák, halak, rákok, kagylók tömegében. Ezt láthatta e helyen a régmúlt századokban Giorgione, Tiziano, Bellini, vagy akár átutazóban a mi Janus Pannoniusunk. Úgy érzem, hogy van valami el nem múló ezekben a jelenetekben, s ez azt a képzetet kelti, hogy az örökkévalóság egy darabkájára találtunk reá.

Az egyik kis terecske, campiello itt-ott megsüllyedt kövezetén gyerekek játszanak. Elképzelem, hogy vagy kétszáz évvel ezelőtt Guardi járt erre, a gyerekek akkor is itt játszadoztak, s ő szénnel gyorsan vázlatot készített róluk. Elhiszem, hogy a terecske, melyet középen egy kopott templom tornyának árnyéka szel ketté, ez a csendes szegények tanyája valaha jobb napokat látott. A Redentore ünnepén szőnyegek lógtak a házak ablakaiban, gitárosok játszottak a templom lépcsőjén, s a tér tele volt emberekkel.

A tér ma is ugyanaz, csak kicsit megöregedett, s mint az öregek általában, szeret mesélni. De meséit talán kevesen értik. Hadd' legyek én a tolmácsolójuk.

Igaz mesék Velencéről

2.Utcák, hidak, terek, emberek

Van tehát szállásom a Scalzi-templom melletti kis utcában, a pályaudvartól öt percnyire. A tulajdonos két hetven év körüli hölgy, ikrek. Mint két tojás, de csak egyikük beszél franciául. Ezért minden hazatértemkor, amikor a kaputelefonon érdeklődnek, inkább olaszul válaszolok. Én vagyok il professore ungherese. (a latin és francia után az olasz szinte ragad rám.). Lakótársaim még ezekben a napokban egy pesti házaspár, akik svájci rokonlátogatásuk után „bekukkantottak” Velencébe. Saját bevallásuk szerint aranyat venni jöttek, tudván, hogy Olaszországban az arany rendkívül olcsó. (Ismét tanultam valamit, gondolom, mert többhónapos tanulmányaim Itáliáról az aranyárak tekintetében hiányosságot mutattak.)

Az első reggelen készülődtem – oldaltáska, benne útikönyv, várostérkép, a konzerv-ebéd és egyebek – s már indultam volna útitervem szerinti ismerkedésemre a várossal, amikor megkérdezik, hová megyek? Hát először is – válaszolom – lemegyek ide a vaporetto-megállóba, és az 1-es járattal a Szent Márk térre. (A vaporetto tulajdonképpen kis gőzhajót jelent, ma már motoscafo-k járják a csatornákat, de a régi név megmaradt) Nem akarják elhinni, hogy először vagyok itt, és a vízibusz-járatokat is ismerem. (Hát többek között erre volt jó a többhónapos készülődés.) Nem jöhetnének-e velem? - kérdezik, és együtt indulunk útnak. Becsülettel végigjárják velem a Piazzettát, a Doge-palotát, feljönnek velem a Campanilé-be, de a zsebből elfogyasztott ebéd után már nem bírják tovább. Hol lehet itt aranyat vásárolni? Ott, az Óratorony alatt kezdődik a Merceria, egy üzletutca – mutatok a tér túlsó oldalára – ott minden harmadik bolt arany-ékszer üzlet. Megköszönik és elvágtatnak. (A Rialto hídjára, ahol szintén hasonló boltok találhatók, valószínűleg nem találtak volna el egyedül.)

Magam maradva eltűnődöm az emberi gyarlóságon, de nem vagyok biztos abban, hogy nem nekik van-e igazuk. Embertársaink túlnyomó többsége ugyanis így viselkedik, mint sokszor tapasztaltam. Megállapítom, hogy úgy látszik, nekik nem az okoz örömet, ami nekem. (Ilyen esetekben mindig Kodály jut eszembe, aki állítólag azt mondta: lehet zene nélkül élni, csak kérdés, érdemes-e? S ez a vélemény minden művészetre alkalmazható) Miközben ebéd utáni rövid sziesztámat tartottam az előttem imbolygó gondolák mellett, eltűnődöm ezen. Többet adnak-e a művészetek, a festészet, a zene, az építészet és a többi, fizikailag az élet megéléséhez? Nem. Valószínűleg csak elviselhetőbbé teszik azt, felüdülést nyújtanak, s arra késztetnek, hogy olykor elismerjük, a léleknek is vannak igényei.

Dehát magam, aki ekkor először járok itt, még az ebédidőt is sajnálom, mert az nem az utcák, terek, templomok, múzeumok nézésével telik. Egy ilyen mérhetetlenül gazdag városban, ahol ennyi látni- és megismernivaló van, számításaim szerint egy hónapot kellene eltölteni, hogy mindenhová elmenjek, és lássam mindazt, ami érdekel. Ismerem az adatokat: a fénykorában 200.000-es lélekszámú város 117 kisebb-nagyobb szigeten épült, ezeket 378 márványból vagy kőből épült híd köti össze. (Állítólag nincs közöttük két egyforma.) A csatornák száma 147 és a városnak több mint kétezer utcája, átjárója, sikátora van. A legnagyobb, s egyben legszebb híd a Ponte di Rialto, egy 27 méter hosszú, és 9,5 méter magas márványív a Canal Grande fölött. A két hídfő hat-hatezer tölgyfa cölöpön nyugszik. A híd teljes hossza 47 méter, és 22 méter széles. Rajta kétoldalt boltsor húzódik, melyek két keskenyebb oldaljáróra, és a széles középátjáróra osszák.

Mint ezt a hidat, Velence többi építményét is a szigetek süppedékes talajába vert cölöpökre építették. A cölöpök az altalajtól függően 3-9 méter mélyre vannak beverve. A Santa Maria della Salute templom például másfél millió cölöpön nyugszik. És hány templom és palota van Velencében! Ezt az irdatlan mennyiségű fát az isztriai és dalmát partok hegyeiből szerezték be. (Állítólag a dalmát tengerpart azért kopár karszt, mert az innen tarvágással kiirtott erdők nem védhették meg a hegyeket az eróziótól.) Hogy a századokkal ezelőtti építkezések a kor technikájával mekkora munkát jelentettek itt, azt csak sejthetjük. Mindenesetre csodálnivaló ennek a városnak ereje és hősiessége, ahogy egy mocsárvidéken virágzó, színpompás világvárost hozott létre.

Ami egy idő után mindenkinek feltűnik Velencében, az a csend. Nincsenek városi zajok, mert nincs közúti közlekedés. Ugyanis közút sincs. Helyesebben, az utca egész szélessége a járókelők számára járda. A tömegközlekedést a csatornákon le-fel járó motoroshajók bonyolítják. Az utcákon ilyenkor nyáridőben hömpölyög a világ minden tájáról érkezett turisták tömege. Az egyik vaporetto-megállóban jó ideig figyeltem egy népes társaságot – voltak vagy negyvenen – akik a repülőtérről érkeztek, vállukon a brazil légitársaság reklámtáskájával. Negyven gyönyörű brazil nő, akik egy szálloda motoroshajójának vezetőjével vitatkoztak valamiről. Színes nyári ruhák, kreol bőr, fekete hajkorona, és elképesztő hangzavar. Érdekes jelenet volt.

Első estémen, amikor még nem tudtam, hogy hol fogok aludni az éjszaka, a pályaudvar előtti lépcsőn üldögélve figyeltem egy férfit – atlétatrikó, vásott nadrág, kinézetre amolyan hobo lehetett -, aki a hajómegállóban a csónakosokat szórakoztatta. Egy idő után rájöttem, hogy színészeket utánoz. De Sicát magam is felismertem. A csónakosok jól szórakoztak, nevetgéltek, tapsoltak és hangosan biztatták az előadót. Éjfél körül járhatott az idő. Itt azonban ez még estének számít. Reggel ezt a férfit egy kőpadon alva láttam, majd délután a San Simeone Piccolo templom melletti terecskén adott elő egy produkciót. Egy talicskán óriási kőtömböt tolt át a Scalzi-hídon nagy nehézségek közepette, merthogy a híd fel és lejárója lépcsősor. Megérkezve a kis térre hangos szóval hívta a járókelőket, hogy nézzék meg, amint ő ezt a hatalmas követ felemeli. Rövidesen össze is gyűlt vagy ötven ember, és kíváncsian nyújtogatták a nyakukat. Emberünk most közölte, hogy itt, előttük felemeli a követ, csakhogy nem ingyen. A mulatságért fizetni kell. Körbejárt egy kalappal, és minden adakozó esetében bekiabálta az adományozott összeget. Questa bella signorina, cinquanta lire! Körbejárva megszámolta az összegyűlt pénzt, bemondta az összeget, és méltatlankodva közölte, hogy ez bizony nagyon kevés. Amikor nem akadt újabb adakozó térdre vetette magát, verte a mellét, tanunak hívta a Madonnát az emberek szívtelenségét példázva. Volt, aki elment, újak jöttek, kíváncsian, és így mindig hullt néhány pénzdarab a kalapba. Emberünk megdicsérte az adakozót, példaként állítva a többiek elé, és tovább harsogta saját sanyarú sorsát. Persze a követ fel fogja emelni, dehát ez az összegyűlt pénz mennyiségétől függ, közölte. Igazi commedia dell'arte volt. Majd egy óra hosszat figyeltem ezt az egyszemélyes utcai színházat a magasból, a templom lépcsőjének tetején ülve, amikor alattam megszólalt egy nő: „Tegnap is itt vártunk több mint egy órát, de nem emelte fel. Gyere, menjünk!” És férjével odébb álltak. Tehát ez az ember egy koldus. De nem egyszerűen kéreget, nyújt is valamit az adományért. És nem sajnáltam az ötven lírát, amit elmenőben a kalapjába dobtam.

A Doge-palota árkádjai alatt egy utcai festő szénrúddal pompás grafikát készít. Kiváncsiak tömege veszi körül, az elkészült kép – mintegy öt perc alatt már kész is – azonnal megvásárolható. Briliáns technikával dolgozik, nézem a kezét és álmélkodom. Szemet gyönyörködtető a kép, szívesen meg is vásárolnám, de a körülbelül 30 x 20 centiméteres kartont nincs hová tennem. A baj csak az, hogy itt, a San Marco mellett a Rialtót rajzolja. Akad azért vásárló, a kép lekerül az állványról, üres lapot tesz fel a „művész”, és készül a következő Rialtó. Most már értem a szakavatott mozdulatokat, a csodálatra méltó kézjárást, a cirkuszi produkciónak beillő képkészítést. Ki tudja hány századik Rialtót készíti ez az ember?!

Végig Itálián, hiszen Sziciliáig sok várost bejártam, mindenhol felleltem ezt az emberfajtát, ami azért volt számomra új és érdekes, mert ilyen formában nálunk ez nem látható. Harsány, magakellető, kissé kókler, olykor rámenős emberek, de minden cselekedetükben fellelhető valamiféle mediterrán báj, cinkos összekacsintás. És amit mindenhol tapasztaltam, hogy könnyedebben veszik az életet, mint mi. Semmi sem lehet akkora tragédia, amit ne lehetne enyhíteni egy grappával, vagy pohár vörösborral, egy tál jó spagettivel, netán egy dallal. Sietni pedig nem kell, mert holnap is lesz nap.

Igaz mesék Velencéről

4. Az Accademia képtárban

Érdekes és emlékezetes volt az Accademiában tett látogatásom. Érdekes, mert meglepő módon nem a képtár hírességei - amelyek albumokból ismertek voltak már számomra - tetszettek leginkább, hanem az amolyan „harmadrangú” kis festmények, melyek a városról és hajdani eseményeiről meséltek. Emlékezetes pedig a miatt volt, hogy többek között itt láttam először eredeti Rubens-képet. A festőről egyébként nem volt nagy véleményem, helyesebben nem kedveltem, s így eléggé közömbösen léptem oda egy spanyol grand arcképe elé. Hanem amit láttam, az elbűvölt. Az ismert malomkő-gallér csipkézete olyan finoman, oly mesterségbeli tudással volt megfestve, hogy arra gondoltam, ha fújnék egy nagyot, biztosan meglibbenne. Egy remekmű volt a kép, noha Rubens bizonyára több tucat hasonlót festett. És nem létező kalapomat mélyen megemeltem a művész előtt.

A képtárban járkálva sok helyen hiányzó festmények kereteit láttam, a kép helyén a felirattal „Restaurálás alatt”. A keretre erősített kis réztáblán volt olvasható, hogy milyen képet láthatnék, ha éppen a helyén volna. A termeket helyenként kis folyosók kötötték össze, amolyan átjárók, falaikon szintén képekkel. Ám ezek amolyan „futottak még” kategóriába tartozó festmények voltak, nem mintha visszautasítottam volna bármelyiket is, ha nekem kínálják.

A termek szinte üresek, alig van látogató, s egy átjáróban, ahol magam vagyok, egy megmagyarázhatatlan, hirtelen támadt ötlettől vezérelve leemelek egy képet a falról. Megnézem a hátoldalát, majd eltartva magamtól nézegetem. Azután visszaakasztom, és odébb sétálok. És játszadozni kezdek a gondolattal: ha most oldaltáskámból, vagy zsebemből előveszek egy kést és kimetszem a kis képet, majd ingem alá dugom, és egy előre elkészített sárga „restaurálás alatt” papírcsíkot ragasztok a kép helyére, nyugodtan kisétálhatnék innen szerzeményemmel.

Az elsőrendű festmények persze fotocellás védelemmel vannak ellátva, de ilyeneket nem sokat láttam. Némelyik nagyobb teremben idős teremőrök üldögélnek, és mint a papagáj hajtogatják, ha nagyon közel megy valaki a képekhez: Non toccare! Non toccare! Vagyis, hogy nem szabad megérinteni a festményeket. De azért mégiscsak elgondolkodtató ez a hanyagsághoz igencsak hasonló állapot, ahogy ezeket a csodálatos remekeket őrzik. Mert ez itt Itália egyik legnagyobb és legértékesebb gyűjteménye.

(Már idehaza olvastam egy Unesco-felmérésben, hogy Olaszországból évente milyen nagy-mennyiségű műkincset lopnak, rabolnak el, többnyire külföldi, főleg amerikai megrendelésre. Etruszk sírokat, falusi templomokat, de képtárakat, egyházi gyűjteményeket is kirabolnak, és a rablott holmit soha nem találják meg. Hatékony védekezésre, felszerelésre nincs elég pénz. Szomorú állapot, s nekem az jut eszembe, hogyha ez így folyik tovább, vajon unokáink mennyit láthatnak majd ezekből a szépségekből?) Az Unesco szerint az egyik legfontosabb teendő, szinte az egyetlen hatékony módszer a társadalom szellemének, a gondolkodásnak olyan szintű megváltoztatása, a nevelés, hogy a lopások, rablások megszűnjenek. (Kicsit utópisztikusnak tartom ezt az elképzelést, és mai világunk sajnos nem is efelé halad.)

Járom a termeket, vissza-visszatérek egy-egy képhez, (több helyen bőrbevonatú padocskák állnak, hogy a látogató kényelmesen szemügyre vehesse csodálatai tárgyait) és tobzódom az itt látható kincsekben. Ha több időm lenne, még kétszer-háromszor visszatérnék ide, mert egyszerre mindent megnézni lehetetlen. Annál is inkább, mert a déli szieszta idején bezár a képtár. Kitessékelik a látogatókat, majd visszajöhetnek délután, vagy holnap. Persze újabb belépődíj ellenében. (Üzletnek sem utolsó megoldás.)
Az idő pedig szalad, ugyanis szeretek elidőzni egy-egy képnél, ami valami miatt megragad. Aprólékosan vizsgálgatni a részleteket, ámulni a drapériák, öltözetek gazdagságán, elandalodni a már nem létező világ ezer apróságán.
Végezetül megígérem magamnak, hogy visszatérek még ide, ha jó sorsom Velencébe vezet. Mikor is? Egyszer majd … talán…

Mai világ

Ha Jézus jönne

le a világra, újra

megfeszítenék!

Háborús történet

Budapest ostromát 1944-45-ben a pesti rokonoknál éltük át. Kétéves sem voltam még, mindazt, amit leírok, anyám elbeszéléséből tudom. Az utcai harcok idején nagybátyám egyik ismerősénél húztuk meg magunkat, a belvárosi EMKE-sarok hatalmas épületében. Illetve nem is annyira a lakásban, hanem az óvóhelyen, lenn a pincében. Ahogy anyám mesélte, az óvóhelyen csak gyerek több mint száz volt.

Ide kívánkozik egy ostrom-történet, ami talán példázza, mennyire kegyetlen és borzalmas volt ez a háború. Amikor a németek már visszavonulóban voltak, egy napon beállított a pincébe tízegynéhány állig felfegyverzett német katona, és ki akarta zavarni az ott tartózkodókat, mert az egyik mellékág utcára nyíló hátsó ablakából tüzelve akarták folytatni a harcot. Fáradtak, piszkosak, mogorvák voltak, ami az ő helyzetükben érthető volt. Anyám szerint SS-ek voltak, ami elképzelhető, mert mint felnőtt fejjel utána néztem, Budapest védelmében valóban részt vettek a Florian Geyer és a Maria Theresia Waffen-SS-hadosztály alakulatai. A németeket végül mégis sikerült jobb belátásra bírni, de feltételként szabták, hogy valaki vezesse el őket a Dunáig, mert Budára akarnak átjutni. Az asszonyok pokrócokból papucsot varrtak nekik, hogy szöges csizmájuk ne kopogjon az aszfalton, és egy fiatal férfi vállalta, hogy elvezeti a csapatot a Dunához. (Nem tudom hogyan akartak átjutni a budai partra, hiszen Pesten házról házra folyt a harc, a hidakat pedig már felrobbantották.) A csapat elvonult, senkit sem láttak viszont többé.

Budapest ostroma aztán véget ért, és anyám, hogy egy kis szabad levegőhöz jussak, kivitt az utcára. Babakocsiban tologatott a Rákóczi úton, amennyire ez a romoktól, törmeléktől lehetséges volt. Egyszer csak megállt mellette egy orosz teherautó, egy katona ugrott ki belőle és magyarázni kezdett. Anyám persze nem értette, bizonyára azt magyarázta, hogy neki is ilyen gyereke van odahaza. Aztán kivett a kocsiból, be az autóba, és elindult. Anyám lélekszakadva futott az autó után, segítségért kiabálva. (Rémülete érthető volt, annál is inkább, mert akkoriban terjedt egy hír, hogy az oroszok gyerekeket szednek össze, és elviszik őket „janicsárnak”.) Az autó mintegy ötven méter után megállt, és a katona visszatett a kocsimba. Csak autókáztatni akart. És kaptam tőle egy darab csokoládét. (Erről egy későbbi olvasmány jut az eszembe. Már iskolás voltam az '50-es években, s az egyik olvasókönyvünkben szereplő történet elmeséli, hogy a felszabadító szovjet katonák kenyeret osztanak az embereknek, és csokoládét a gyerekeknek.) Nos, hát én valóban kaptam csokoládét, bár az a gyanúm, hogy ezt a csokoládét nem Kijevben, vagy Moszkvában készítették. Vagy német hadizsákmány, vagy a Szerencsi Csokoládégyár terméke lehetett.

Amikor azután Budán is véget értek a harcok, anyám elhatározta, hogy ő bizony elindul haza Egerbe. Rávette egyik nagynénémet, hogy menjen vele, mert hát valószínűleg maga is elég merésznek tartotta tervét, hogy egyedül induljon el egy kétéves gyerekkel a háborúból eszmélő országutakon.

Azután el is indultunk, feltarisznyázva, rokonaink, amivel csak lehetett elláttak bennünket, de hát már nekik is alig volt valamijük. Nekem két üveg vízben főtt gríz, minden bepakolva a bárkaszerű nagy babakocsiba. Máig sem értem, és csodálom anyám mesébe illő elszántságát és erejét, hogy ilyesmire mert vállalkozni. Gyalog elindulni száznegyven kilométer távolságra, egyedül, merthogy nagynéném néhány kilométer után visszafordult. Persze mint kiderült mások is mozogtak az utakon, hamarost felvett bennünket egy szekeres, aki viszont csak Gödöllőig ment. Azután egy orosz teherautó állt meg mellettünk, se szó se beszéd felrakták a babakocsit, s csak mikor elindultunk kérdezték meg, hová megyünk. Füzesabony, mondta anyám, ők pedig bólogattak „Abony, Abony.” És elvittek Szolnok-Abonyba.

Két hétig tartott az út, amíg Egerbe értünk, esténként ott szálltunk meg, ahol éppen ránk esteledett. Az első házba, ahová bekopogtunk, adtak szállást és vacsorát, senki sem küldött tovább. Az egyik este egy faluszéli házba, idős paraszt házaspár fogadott be. Az öregember látva a kis gyereket, melegített egy bögre tejet (falun azért volt még élelmiszer, liszt, zsír, krumpli, tej stb.). Én pedig, aki a tejet sem szerettem, remegő kézzel, mohón ittam. Az öregember ült a kemence padkáján és folytak a könnyei: „Szegény kis lélek! Milyen éhes lehet!”

A hosszú út persze a babakocsit is igencsak igénybe vette, s épp egy faluban jártunk, amikor, mint a fáradt szamár, nem volt hajlandó tovább menni. Eltörött a tengelye. „Istenem, segíts! Hát hogy megyünk így tovább?” fohászkodott anyám. Körülnéz, és láss csodát, az utca túloldalán lévő házon tábla: AUTÓSZERELŐ. A babakocsi egy óra múlva menetkész volt. Amikor ezt anyám elmesélte, hozzátette, még soha nem érezte biztosabban, mint abban a pillanatban, hogy van isteni gondviselés.

Reggel

Kora hajnal kél.

Asztalomon, mint mindig

Kávé, papíros.

Szeptember

Diólevél hull

Kis kerti asztalomra.

Nyárvéget jelez.

Őszi reggel

Harmatcsepp csillog

Egy pókhálón kertemben,

hát, kikerülöm.

Október

Köd ül a kerten.

Bokrai közt a múlt nyár

emléke bolyong.