Franciska és Dénes fél éves házasok voltak. A fiatalasszony szülei úgy döntöttek, hogy felújítják a régi házat, átépítik a lakást.

– Ha tudtok gyertek, segítsetek! – írták a szülők.

Augusztusban, a munkálatok időpontjára tehát kivették első közös szabadságukat. Nászútra úgysem futotta volna, így hát összeszedtek két hétre való ruhaneműt és vonatra szálltak.

Mire hazaértek, már hatalmas rendetlenség volt az udvaron: tégla és homokkupacok, hosszabb, rövidebb deszkák és oszlopok borították a jobb napokat látott kert helyét. A házat már majdnem teljesen lebontották, csak egy kis szobácska és Franciska régi leányszobája volt ki-s bejárható.  Az utóbbi konyhaként és raktárként működött, a kisszoba meg hálóhelyiség lett. A két egyszemélyes heverőt akrobatikus mozdulatokkal lehetett csak megközelíteni, úgy hogy a körülöttünk felhalmozott székeket, asztalokat és egyéb cuccokat átlépték, vagy átugrották.

Az egyik ágy Franciskáék, a másik a szülők fekhelyéül szolgált. Esténként fáradtan, a munkától és a hőségtől kimerülve zuhantak ágyba. Fiatalok voltak, nem zavarta őket testük közelsége. Szorosan összebújva, egymást átölelve is kényelmesen aludtak, csak az após egy-egy erőteljesebb horkantására ébredtek fel néha.

Így ment ez egy egész hétig, de egy hét elteltével fáradtság ide, fáradtság oda, a fiataloknak

hiányozni kezdett az a bizonyos  „valami”, de vajon hogyan?

A lány édesanyja rossz alvó volt, az ágy meg nyikorgós. Napokig sóhajtoztak egymás mellett, mire – ki tudja már melyikük fejében – megszületett a megoldás:

– Ki kell mennünk az udvarra! –

Igen ám, de épp azon az éjszakán zuhogott az eső, így hát vágyukat csillapítani kiosontak a konyhának kinevezett régi lányszobába.

Nem volt könnyű dolguk. A sötétben apró tárgyakat, üres és félig telt sörösüvegeket kellett átlépkedniük. Kéz a kézben, eltökélten haladtak céljuk felé, az ajtót is sikerült hangtalanul becsukni maguk mögött. A szobát – amiben átmenetileg a konyhai bútorok voltak – megvilágította az utcai lámpa halvány fénye, így elég könnyedén kitapogathatták az egyik hokedlire helyezett szürke lópokrócot. Egymást csókolva, óriási sóhajtások közepette óvatosan letették a földre, illetve tették volna, ha…. közben nem nyílik az ajtó.

A mama állt ott egy szál hálóingben, rémülten.

– Mi baj van gyerekek? – kérdezte kétségbeesetten, miközben felkattintotta a villanyt.

A fiatalok égő arccal szétrebbentek. Az első pillanatban nem tudtak megszólalni, de aztán

 Dénes végre megtörte a csendet:

– Anyuka! Rosszul vagyok! – dadogta, majd folytatta:

– A gyomrom! Fáj a gyomrom! Szódabikarbónát keresünk! –

Franciska édesanyja lázas kutatásba kezdett és csodák csodája, abban a nagy felfordulásban valamelyik fiókban megtalálta a szert. Hozott egy pohár vizet, összekeverte a porral és odanyújtotta a „betegnek”, aki hősiesen megitta.

Az elsősegélynyújtás sikeres volt, reggelre teljesen elmúlt a gyomorpanasz.

Az eset után, az elkövetkezendő években nem kellett csak összekacsintaniuk s azt kérdezni egymástól:

– Akarsz szódabikarbónát? –

                                    Jankay Tibor: Bánat

(Sz. É. halálára)

Elvette az Isten

vágyaidat végre,

cserébe ráncokat

és annyi pénzt adott,

hogy kifizethessék

a temetést,

virágot,

s papot.

Lebontott épület csupasz telkén állok,
lekésett ölelés szelleme kísért,
vétek kihagyni egy pilleérintést is,
ami elől szemünk s tenyerünk kitért.

Parázna szavakat álmodoztam szádból,
féliggondolt bűnök fulladtak belém,
pucérra vetkőzött igéim pirulnak
az ágyon, gyűretlen lepedőm helyén.

Halogatni, s halni; összecseng a nyelvben,
mind a két történés egy tőből fakad,
nem létező háznál eszmél fel az ember,
s utolsó busz után hiába szalad.

Valaki kidobta,
nincs párja, otthona,
testét körbenőtte
plüss kárpitú moha,

fűzője kibomlott,
vászna kettéhasadt,
korhadó farönkön
örökre ott maradt,

azt hitte, mit megélt
mind elvesztett idő,
nem lesz belőle más
csak zöldmohás cipő,

s elérkezett a nap,
mi újra szőtt jövőt;
a mohos cipőbe
kövirózsa nőtt.

Hógyöngy száll
a télkoronás fákról,
fakeresztem fészkét
belepte a dér,
seregélyek, varjak
menekülnek tőlem,
borzongó magányom
kísértetfehér,

lemetszett ágként fáj,
sínylődik a lelkem,
rikító színeim
kiszívta a nap,
játékszere lettem
fagynak, szélviharnak,
nem lóg rajtam már
csak pár fakó szalag.

Hol vannak a lopva
csipegetett csókok?
Az utolsó veréb is
régen elhagyott,
testem olykor
varjúhangra rebben,
a téli táj profán
rongyszobra vagyok

Ki-
nyitom
a szemem reggel,
virgonc vagyok,
tele tervvel. Különleges
napunk lesz ma, készülődünk
Karácsonyra!
Körülnézek
itthon, hátha
akad valami a fára.
Örülünk most mindenféle
vacaknak meg kacatnak,
főképpen a természetes anyagnak.
Kigondoljuk,
mit alkotunk, fenyőfánkra mit aggatunk.
Papírgömböt? Almák halmát? Szalmaszálból
kisangyalkát? Mosolygunk, ha mesterművünk elkészül,
örömcsengő karácsonyfánk
megszépül.

Úgy megyek eléd,
mintha előkelő vendég
érkezését várnám;

szellőztetem párnáidat,
friss ágyneműt húzok,

a fejre állított székeket
 az asztalra teszem,
kiporszívózom a szőnyeget,
 
megfőzöm kedvenc ételed,
a féltve őrzött
hollóházi porcelánt
is előveszem,

éppen kiérünk

még az állomásra;
tömeg, ölelkezések,

 de neked csupán

hiányod érkezett.

Megjegyzés: szépírások

Megjegyzés: szépírások

Újra Pest,

a szélesvásznú emlék,

felújított film,

 s én – későn jött vendég

kapuk, hidak,

fák, tornyok alatt, 

képzeletben ismét téged

láttalak;

a vár feletti

furcsa fellegen

felismertem arcod,

itt voltál velem,

galaktika szülte

új alakodat,

de a vad harangzaj

elnyelte suttogó hangodat,

– a némafilmen csupán

egy néző maradt.

Szeretet, s vele a hiány 

sűrűsödik bennem,

nap nélkül fakult ki ruhám;

beszegetlen lettem,

talán belém bújnak szavak,

melyek benned laktak,

ünneplőbe öltözünk;

egy gyémánt csillog rajtad,

fátyolfelhők paravánja

csillagmintával teli,

– én csupán hangommal

tudlak megérinteni –

kiíratlan szók dalolnak,                                       

árny, s fény lüktet rajtam,

készíts lámpást arcodból,

hogy magammal hordhassam.

Kopogtattam;
nem nyitottál ajtót,
vendéget nem kívánt
zord hajószobád,
hullámok zúgását
kagylóhéjba zártad,
nem játszhattam matrózt,
Te sem kapitányt.

*
Csa-Csinszka,
kislányom,
hogy jutott eszedbe,
babacsörgőt
venni épp nekem?
– kérdezted –
de kisfiúvá lettél,
s néhány pillanatra
megcsillant szemed,

a fekete párnán
ültem lenn a padlón
– „feketeországot”
hímeztek bele –
szép, lett táncosnő
varrta feketével,
– bolondult érted,
tán gyógyul sebe –
*
körülöttünk könyvek
hevertek a földön,
rengeteg tanulmány,
halomnyi papír,
mennyit összetéptél,
ahogyan a lelkem,
kényed-kedved szerint
elküldtél nemegyszer
– Miért zavarsz megint?–
*
Este telefonon
próbáltalak hívni,
kérlelni, szeress úgy,
mint Csinszka-fiút,
nehéz hozzászokni
vinni Ady-terhem;
a rajzolás fáraszt,
s az írás sem kiút.

*

Drága Mis,
nem vagyok jól,
fáradok,
fejem fáj,
bicsaklik
szavam,
hálás
kislányodként
bújnék
mégis hozzád;
helyetted
szorosan
ölelem
magam

Gyermekkacagástól
túlterhelt a part,
mindenféle nyelven
visszhangzik:
Mama!

A tenger elvakít,
ám a szó felkavar,

bensőmből felsikolt
ezernyi néma jaj,
s mint felhők árnyéka
a szemközti hegyen,
egyre feketébbre
vált át közérzetem,

s kérdem: ez a jólét,
mi nyakunkba szakadt?

Nem rejtőzhetek
sajgó
gondolataimtól;
minden
lármán átüt
hajdani szavad.

Megjegyzés: szépírások

Szemünk összeér,

mint pókhálóhíd  

íve túlsó parttal,

tekintetünk halk,

filigrán gondolat;

szitakötő vagy pilleszárny

törékeny ennyire,

sóhajként lebeg,

ha megérinted,

lehullik hímpora,

s örökre bőrödbe

ivódik nyoma.