Mára megváltozott minden.
Fakóbb lett a kék, a zöld is erőtlen,
csak a sárga tündököl, mikor
ablakomba könyököl a nyár...
Szememben mégis szürke a táj,
mert az átok, amit rám hintettek,
még fáj.
Hiába gyűröm esténként párnám alá.
Tolakodón az álmaimba karcol,
nappalaimat feszíti
befecskendezve a lélegzetem.
Fájt, mert igaztalan léte
még a holdfénynél is égetett
s lettem én
a porcelánnál is törékenyebb.
Az idő folyton siet,
rovátkákat hagy a bőrömön.
Lassul a bánat, beletáncol a létbe
a megfáradt közöny...
Ma már szelídebbek a hajnalok,
s az esték ízületei sem beszélnek.
Holnaptól szembenézek a Nappal,
s újra örülök majd a kék égnek...
Mosolyt szülnek arcomra
az emlékezés foltjai,
s ha becsukom szemem
a múlt idő rakoncátlan fürtjei
megpihennek bennem....
Hitem erősödik, vallom,
jutna itt a földön hely mindenkinek.
Holnaptól hiszek önmagamban is
és még több virágot, fát ültetek.
A bánat verőerén elszáradt a fekély,
elhalványultak a durva hegek...
múlt hátára felkapaszkodva
talán elérek néhány felleget.
Aztán majd ott,
ahol járókeretre támaszkodik az ősz...
magamat végleg otthagyom,
s az univerzum ölén kilyukadt csillagokat
leheletemmel foltozom...
2018
Fotó: Ruzsa Dániel
