Abbagano 20.századi olasz, pozitivista filozófus volt

Zárt ajtókon zörgetsz,

nem tudsz semmit. Az ösztön

illatába dugod fejed.

Túllépsz a hatalom keretein,

s már nincs helyed a kalandban.

Meggyújtott libidód katlanjában

Freudról vallod, hogy nagymestered.

Játszótársnak választasz mást,

úgy oldod magadban a hiányt.

Nem raksz közös kövekből házat,

s az önmegvalósítás hevében

nincs kiegészítő dualitásod.

Hol találod meg a Szépet?

' Don Benedetto' hangja hamis.

Nincs lehetőség a ráció mélypontján.

Azt hiszed önnön szabadságod

méltón megőrzöd az egzisztenciád.

Bölcsességed hálóját kivetve

a bizonyosság kincsét várod.

Közben transzformálódik a lehetőség

       " Ha olyan Istenem lenne, akit fel tudnék fogni, nem

               tartanám Istennek. " / Eckhart mester /

Nem tudok a valóságból átlépni

az önmagában semmibe,

nem tudok behódolni a

szuperisten trónusa előtt.

Valaki tartja lelkem

erős madzagon, s én mégis

könnyelmű léggömbként török

az égbe; hogy parancsolhassak

a csillagoknak, azt akarom.

Lepaktálok az angyalokkal.

s ujjammal festem a sötétet fehérre.

Embrióként manipulálom

az anyagot, s a távolság

áttetsző spalettáin belopakodok

a metamorfózis kristályszerkezetébe.

Már közeledik az idő, hogy a

fény arcába nézzek, s bátorító

mosollyal magamba fogadjam

az összebékíthetetlen sugárnyalábokat.

Testem óriás cseppekre bomlik,

s Isten magához vesz az ostyában,

hogy megpecsételje velem önnön sorsát.

Állok a napon, s arcom

kivágott fényképét lassan

lángra lobbantja a megfordíthatatlan

távozási sorrend ismétlő fegyvere.

Még lázad testemen az

első ütés, de tűrnöm kell.

Talpam alatt az ifjúság

már kidolgozta a szökési tervet.

Koponyám üres foglalatát

hiába tekerem az ég sűrűjébe.

Nincs megvilágosodás.

Nem kap megfelelő táplálékot

a megmaradás gyökere.

                                 Dürer monológja társaiért

Uram, te hanyag eleganciával nézed,

mint adsz alkalmat anyag és kéz

találkozásának odalent.

A feneketlen sötétben fejedre

húzod a párnát, s nem látod,

hogy az arcokon csak a

bányászlámpa fény-csápja kereng.

Csak lábnyomok maradnak a

fekete porban; megőrizhetetlen jelek.

A tenyerekben lüktet a kő, s nézed,

templomot építenek neked.

Ma alszik a tárna gyilkos

szörnyetege, ma édes ízzel

ropogtatják az ajkak a szenet,

s míg a görbe ujjak ásnak,

elenehezülnek a menetelő ütemek.

Barlangrajzot vésnek a meztelen

mélybe, s érzik, süpped a menny.

Távolról morajlik a csend vádbeszéde.

Uram, vásznamon semmibe

mártott ujjak tartják az eget.

Örök világosság fényeskedjék nekik

a legyőzött az éjszaka tetemén.

Leibniz nyomán

Valamit látok a semmin
innen,valami elindul
a felszín peremére lépve.
Valami felnyitja szemem,
s formát önt a létezők összessége.

Ragaszkodom a tévedéshez,
ujjaim közül kicsúszik a
harmónia. Gyilkol a képzelet.
Lopott almába törik fogam,
értelmem hiába diktálja a feltételeket.

Lángra kap az izgalom
görbéje, s a nyomorúság
füstje elborítja az eget.
Nincs új elmélet, a kör bezárul,
metamorfózisom végrendelet.

Árnyékom felrepül a nincsbe,
mögöttem marad a bizonytalanság,
s ha lábam megvetem a csendben
megágyaz nekem a Mester.
Omegába zsugorodik a világ.

Abbagano 20. századi olasz, pozitivista filozófus volt

Zárt ajtókon zörgetsz,

nem tudsz semmit. Az ösztön

illatába dugod fejed.

Túllépsz a hatalom keretein,

s már nincs helyed a kalandban.

Meggyújtott libidód katlanjában

Freudról vallod, hogy nagymestered.

Játszótársnak választasz mást,

úgy oldod magadban a hiányt.

Nem raksz közös kövekből házat,

s az önmegtartóztatás hevében

nincs kiegészítő dulaitásod.

Hol találod meg a Szépet?

' Don Benedetto' hangja hamis.

Nincs utad a ráció mélypontján.

Azt hiszed, önnön szabadságod

méltón megőrzöd az egzisztencián.

Bölcsességed hálóját kivetve

a bizonyosság kincsét várod.

Közben transzformálódik a lehetőség.

Kopott fény csorog a fákon,
a reggel poharamba kóstol,
s az üresség ízén fanyalogva
arcomba néz a tükör.

Szótlan madár vagyok
feldúlt ágyam völgyébe zárva,
s az álomból kihantolt félelem
megbabonázva kerget megint.

A veszteség térképén ismét
én leszek a domborulat.
Magam alá gyűrt tegnapom
romjain vacog a mozdulat.

Árnyékom lángol a csenden,
s a remény üvegtéglái között
lassan átvilágít a lehetőség.

Megjegyzés: szépírások

(Zorkóczy Gyula: Várakozás)

Látni zöldbe keverve
a dühödt feketét,
ahogy alkonyba vetkezik
az eleven idő arca.

Látni táltos szelet
kopasz dombok vállán,
s ifjúságom nyakán
hurkot vet a korasötét.

Nem jön akit látok
álmom égi udvarán,
csak a hűvös este liheg
néma fák sorfalán.

Látni a nagyra nőtt
rémület mögöttes igazát,
mint szimatol a közöny
végzetem előadásán.

Színpadra festett lapon
fürdik a monológ,
sorokba dermed a magány.
Maga alá temet a próbálkozás.

 

Megjegyzés: szépírások

Gödröt ásott bennem

a remény, s most félve

merül behunyt

szemem szentélyébe.

Lazul a testből

kikönyöklő fájdalom,

a világ kiürül.

Csövekre kötözött torzó

vagyok, torkomban lakat.

rám zuhan a távolság.

Testem lenyomatát

árnyéknak érzem,

ketrecből szabadult

emberi beszéd mond

felettem szentenciát.

A csend medrében

fekszem összezsugorodva,

s lüktető csuklóm

sebzett vonalán

újra léket nyit a szike.

Vajon mennybemenetel

történik, vagy semmibe

olvad belőlem a láng?

Az álom feneketlen

magányából lassan

ébreszt hangod érintése.

Ismét túléltem halálomat

Cellatárs vagyok

Nincs mit mérni az

igazság oldalán, a valóság

árnyék-virágba nő.

Sorfalat állnak nekem

hóhér angyalok.

Parázs ágyad lakatlan

szigetén már nem vagyok

más, mi lehetnék.

Önmagamba kapaszkodom.

Hallod? Ez a rémület

belső lármája.

Lapoz benned a félelem.

Szeretnéd követni

saját hangod sorokba

terelt nyomait, s már látod,

saját tévedésed áldozata vagy.

Orrvadászként lapulsz

saját erdőd sűrűjében,

titkon magadra lősz,

s élvezed saját véred ízét.

Martin Buber nyomán

Én most Te vagyok,

s magamba lépve

ajtót nyitok neked.

Lényeged ereje

magához ölel,

s a függőség örömét

érezve, önmagam csapdájából

kiold a megfordult irány.

Hozzád kapcsol

a megérintett közel.

Kísértet-valóság a végzet.

S mégis, a nagy akarat

lángjába nézve

ritmusom árad

a tőled kapott

távolság horizontján.

Külön vagyok Én, külön

vagy Te ; együttes velem.

Önnmegsemmisítésbe ismétlem

magam beléd temetve,

s Te Én maradsz

örök részvétel velem.

Vastag szőke fonatodba

hiába melegedett a Nap,

arcod sötét grimaszán

fáradt mosolyod hallgatag.

Sikoltva csattan a parancs,

ősi fészkedbe bomlott a csend.

Árva szeretőd hiába vár,

ágyad körül félelem kereng.

Gyertyát gyújtott a szótlanság,

harangba öntött nyár maradtál.

Fázósan virrasztó lelked

lapul a magányban. Elátkoztál.

Könnycsepp hidegébe mosva

homálylik a zeneszoba,

Chopin ül rojtos széken,

ujjain porladó sóhaja.

Repedt komód rejti titkát,

sárgult papírok démona int,

s egy csorba tányér peremén

megkapaszkodik a múlt, megint.

Fénytelen szemét lezárva

padlóra kuporodott a test,

a semmi tán még így is szép,

arcán a halál keresztet fest.

Édes bánatba ül a muszáj,

penész-szag bújkál a teraszon.

Szertartás ostyájába törve

térdelek érted a dallamon.