Béla az éjszakás műszakból hazatérve, valami furcsa eufóriát érzett, ahogy hátradőlt kedvenc forgószékében, és kitekintett a satupad előtti méretes garázsablakon.
Gyorsan ivott még néhány kortyot a nemrég felpattintott selymes nedűből, hogy el ne röppenjen a korareggeli áhítat. Ahogy egyre magasabbra emelte a sörösdobozt, felfedezte az égen burjánzó kondenzcsíkokat, és a fénylő semmiben araszoló három gépet. A csillogó alumíniumtestek látványa vonzotta tekintetét. Elgondolkozott, hogyan tudnak azok a behemót nagy szerkezetek ott fennmaradni, amikor szinte ellentmondásba keverednek önmagukkal és a fizika törvényeivel.
Már jócskán fenn járt a nap, s kezdett kényelmetlenül a szemébe sütni, de ilyenkor szokott még jobban elhatalmasodni rajta a különös borzongás.
Gyorsan le is tolt még egy dobozost, és jóérzéssel nyugtázta, hogy kiválóan hűt a satupad végébe telepített - eredetileg autóba tervezett - hűtőtáska, amit akkumulátortöltőről működtetett.
– Ezért jó ez a globalizált, multinacionális, diszkont kereskedelem – futott át rajta a gondolat. Milyen hasznos cuccokat vehet egy hazai melós is elérhető áron. Jómagam ugyan mennyiből tudnám előállítani ugyanezt?
A kellemes közérzet annyira úrrá lett rajta, hogy már a satupad kiszolgált deszkáit is szinte tökéletes daraboknak látta a szúrós szembefényben.
Végignézett a polcokon, a szerszámtartókon és a dobozokon. Mindenütt katonás rend uralkodott, ami szintén megelégedéssel töltötte el.
Nagyot kortyolt a sörből, és belenézett a napba. Érezte, hogy hangulata fokozatosan a tetőpontjára hág. Vibráló gondolatai végül a fogason porosodó horgászzsákon állapodtak meg.
– Milyen rég voltam már horgászni – sóhajtott fel. Amióta gyengébben megy a meló, egyre kevesebbre futja. Azelőtt csak gondoltam egyet, és már indultam is néhány napra a Tiszára. Később, ahogy a bevétellel szemben folyamatosan nőttek a kiadások, már csak a környékbeli horgásztavakra jutottam el, végül pedig már azokra sem.
Hát, így múlik el egyesek szolid jóléte, míg mások, az előretörő párt-támogatottak és a jól informált bennfentesek mérhetetlenül gazdagodnak. Ők már napi átlagban számolgatják a millát.
– Én meg a leszálló ágban is őszintén tudok örülni ennek a kis hűtőtáskának és dobozos tartalmának, illetve a tündöklő reggeli napsütésnek – erősítette meg elgondolását Béla.
Nem is maradt nagyjából más öröm az életében. Munkája már nem okozott felemelő sikerélményt. Felesége időnként szóra sem méltatta, ha mégis, akkor szinte ellenfélként kezelte. A gyerekek sem sokat törődtek vele. Mindig csak az anyjukkal értettek egyet, hiszen ő vette a sok kacatot, szemét újságokat, silány videókat, ostoba játékokat, csokit, sütit, fagyit, vele cukrászdába, moziba, cirkuszba mentek.
– Apa még csak ránk se bagózik – gondolták. Nekik ugyanis az még nem volt mérhető tétel, hogy valaki fizeti az áramot, a gázt, a vizet, a csatornát, a telefont, a kábel TV-t, az internetet, a kukát, a kisebb nagyobb felújításokat, eszközcseréket, nagybevásárlásokat és javításokat. Mert egy apának kötelezettségei vannak, amellett rendben kell tartania a házat, a garázst, az autókat, az udvart, szedni az utcán a szemetet, vágni a füvet, öntözni, gyomlálni, sepregetni, gereblyézni, komposztálni, ültetni, metszeni, permetezni, gondozni a virágokat, télen havat lapátolni. Évszakonként kezdeni előröl mindent - újra és újra.
Felpillantott, a nap még jobban a szemébe sütött, amikor legurított egy újabb hideg dobozost. Amint elfordult, meglátta megint a horgászcuccot. Képzelete rögtön messze, a Tiszán kalandozott...
Sógorával a meder közepén kuttyogattak, harcsára gyúrva. Szép komótosan csorogtak a sodrással, amikor a csónakon keresztbe fektetett rövid bot úgy meghajlott, mint egy J betű, szinte derékszögben.
– Megjött a harcsa! – jelentette ki Géza, és óvatosan leszállt a bot nyeléről, amin addig elővigyázattal ült. Két kézbe fogta a cájgot, maga felé húzva, pumpáló mozdulatokkal próbálta fentebb mozdítani a halat, ám az úgy megült a mélyben, hogy a sodrás sem tudta tovább vinni a csónakot.
– Mi a Jóisten ez? – riadt meg Béla. Ekkora hal lenne?
– Biztos nem akadó, akkor nem hajlott volna hirtelen bicskába a bot – sutyorogta Géza.
– Tudok valamit segíteni? – kérdezte Béla óvatosan.
– Próbálj visszafelé evezni, nehogy elpattanjon a damil! – válaszolta szuszogva a sógor.
Géza sikertelenül fárasztotta a halat. Az egészből csak annyit lehetett észrevenni, hogy piros a feje, mint a kalocsai paprika, és csurog az izzadság a homlokán. A helyzet semmit nem változott, csak forgott és billegett velük a csónak a zsinór és a víz metszéspontja körül.
Géza kínlódva átadta a botot Bélának, mert már teljesen kikészültek az izmai.
Most Béla próbálta emelni a halat, de az nem mozdult semmit az ő kedvéért sem. A zsinór olyan feszes volt, hogy a vízcseppek éleset csípve pattantak le róla, minden emelési kísérletnél.
Aztán egyszerre valami történt, a lefelé húzó erő oldalirányba mozdult, s balra fordította a csónakot.
– Engedjél most neki zsinórt! – biztatta Géza, és megpróbált irányban maradni a ladikkal.
Béla épp a fékkel bíbelődött, amikor a hal váltott, és az ellenkező oldalra kezdett húzni, de olyan rettenetes erővel, hogy a zsinór a dereka köré fonódott, és egy suta mozdulattal átesett a ladik oldalán.
Géza megrettenve ordított utána:
– Ereszd el a botot, mert lehúz!
Béla viszont nem akarta elengedni élete fogását. Tartotta, ahogy bírta, míg a hal - mint egy kútba - a mélybe nem rántotta.
Talán három métert húzta le, érezte sokkal hűvösebb a víz, csak ezután eresztette el a botot.
Amikor levegő után kapkodva a felszínre bukkant, Géza jócskán visszavéve az óvatosságából hevesen instruálta:
– Hátad mögött feljött a bot, csípd el!
Béla gyors tempózással elérte a bot végét, erősen magához húzta, majd betolta Gézának a csónakba.
Ügyetlenül mászott vissza a ladikba. Tüdeje vadul szivattyúzta a levegőt remegő testébe. Szinte semminek, egy gyenge nullának érezte magát, ereje annyira elhagyta. Vacogott a foga az idegességtől a júliusi kánikulában.
Géza konokul újra fárasztotta a halat, bár az valójában azt tett, amit akart. Néha vadul megindult, aztán pedig lefeküdt a mederbe.
Egy óra telt el, amióta megakasztották a bestiát. Változás semmi, csak néhány elhaladó motorcsónakos szólt be nekik:
– Ugyan mit szórakoztok itt, a víz közepén? Amikor viszont megtudták a tényállást, többen kimentek a partra kameráért.
Géza egy pillanatra lazított, ekkor egy hirtelen oldalra tartó rántással a hal úgy tépte ki kezéből a botot, mintha fogvájó lett volna. Repült vagy négy-öt métert a bot, aztán folyamatosan húzott lefelé folyásirányban. Géza vadul evezett utána, Béla is besegített, és gondolkodás nélkül ugrott a vízbe, amikor a cájg süllyedni kezdett. Hátha be tudja adni Gézának, mint először.
A bot pörögve siklott a mélybe, épp csak elérte a végét. Magához húzta, érezte, valamennyire enged. Lábtempókkal lavírozva, tekerni kezdte az orsót.
Kb. kétszáz méter zsinór volt a dobon, rátekintve jó negyven méterre lehetett a hal.
– Még harminc méter, és meglátom, alig negyven méter és megtapinthatom – motiválta magát.
Géza jó ütemben evezett, a hal pedig engedelmesen közeledett. Béla ezért kedvezőnek találta a körülményeket, hogy feszültségét kiengedve, jó nagyot kurjantson a Tisza közepén.
Mintha erre a jelre várt volna a hal, balra vágott, és folyamatosan húzott is arra. Ekkor ért oda Géza a csónakkal, de csak akadályozta Bélát, aki nem tudott megfelelő ütemben fordulni a zsinórral, így rátekeredett a lábára.
Megérezte azonnal, ez nem játék. El is engedte a botot, mivel beszorult a csónak alá, s a hal közben még fordult vele néhányat.
A zsinór vészesen kezdett megfeszülni a bokáján. A napfény csillogó szikrái, a parton drukkolók hangja, autók távoli dübörgése a hídon még eljutottak a tudatáig. Az járt az eszében, hogy egy ilyen gyönyörű napon, lelkes közönség előtt nem ér megfulladnia, amikor a hal vadul lerántotta a víz alá.
Ahogy az ijedségtől magához térve körbe tudott tekinteni, egy uszályroncsot fedezett fel, aminek oldalában megtorpant a hatalmas harcsa.
Úgy tíz méterre lehettek egymástól, de azért kivehető volt a hal formája. Hossza bőven két méter feletti volt, a feje akkora, mint egy medvéé.
Lélegzetének maradékát mérlegelve, Béla még egy szabadulási kísérletet tett a csónak irányába, de a hal visszarántotta. Húzta-húzta az uszályroncs alá, ahol valószínűleg a tanyája lehetett.
Béla teste rángatódzott, tüdeje lüktetett, végül kinyitotta a száját, és a beáradó víz pótolva a levegő hiányát, jóságosan áradt szét bensőjében.
Utolsó gondolata a gyerekei voltak, Zoli és Katika. Soha nem látja már őket...
– Hali apa, hali! – kiáltott ekkor valaki. Délután volt már, a gyerekek hazajöttek az iskolából.
– Ébredj csak fel, megjöttünk!
Alig értette meg, hogy hol van, olyan mély álomból riadt. Kezében egy sörös dobozt nyomorgatott, szinte gombócot formálva belőle. Sokáig, és mohón nézte a gyerekeket. Végül csak annyit tudott kinyögni:
– Eufória... eufória...
2006. 08.12.
Hozzászólások
Teljesen távol áll tőlem a horgászat, mégis beleborzongtam az izgalmakba, ahogy leírod a hatalmas hallal való küzdelmet. Úgy vélem, a főhős egy életre megtanulta a leckét. Érdekfeszítő volt megismernem egy szögesen eltérő beállítottságú ember napi gondolatait és ráéreznem sorsának biztató fordulatára.
Köszönöm, hogy olvashattam, gratulálok az írásodhoz!
Akciódús, inspiráló horgászélmény. Kár, hogy a hal nyerte a csatát. A gyerekek szeretete persze mindent kárpótol.
Gratulálok és egy nagy ötöst küldök.
Úgy vélem, hogy Bélának használt a figyelmeztetés, más ember lett. Visszatért a jó útra és rálelt az élet igazi értelmére.
Izgultam végig, de a jól sikerült befejezés megnyutatott. Fogadd vállveregetésem.
Bizony-bizony a két szép gyerek többet ér minden horgászkalandnál. A roszindulatú házastárs sem fogja örökké befolyásolni a csemetéket. A "megmenekülést" követő eufória szerintem is jogos. :)
Csodálom, hogy eddig nem tetted fel ezt a nem mai írásodat. Nekem is öröm a happy and. Gratulálok.