Olvadás

[Karvaly]

Fázós csókod, beleheli az űrt lelkemben,kongó üres hangjegyek néha felsírnak, kétségek között.A dér szerelme, jéggé vált tüneménye,megreked az útjelzők sziluettje előtt.Bábáskodik a megtörtént felett, olvasztja a hideget.Már a mosolya megvonaglik szája sarkában, mint fáradt imádság,magába huppanik.Az ismerkedés homályában, éltes korunk felkacag,öröme évek deres hajának ráncait csavarja,a rideg szálak pattanó varázsa, lehelt csókra int.Cseppenő vigasz turbékoló galamblelkei,olvadó szerelmük folyamában fakadnak.Daloló gerlicék módjára, tavaszba éledő kebleknek csobogó illata,halk fényözönök csóváit legyinti.Csicsergő csodavetés álmodói,szívbemarkoló ölelésben tárják ki ablakuk.

[Péter Erika]

Kedves Karvaly! Igazi spleen versként indítasz, azután felragyog a versedben a remény, és így lesz jó!