láttam a szenvedőt, ki a kínról mindent tudva
szívből mosolygott. És kicsiny gyermeket,
kinek arcát keserű könnyek folyama áztatta,
a sarokban összekuporodva mérhetetlen kínnal
gyilkolt a magánya. Hallottam a néma,
elfojtott kiáltást, mikor az ember
fegyverrel torolta a bántást.
Láttam, hallottam, éreztem és féltem.
Nem értem. Csendben, a szavakból kifogyva
siratom az Embert, ki feledte Teremtőjét,
és csaholó ebként tépi, szaggatja gazdája
féltőn óvó kezét. Meghalt a szavak teremtő ereje,
disszonáns akkordok törik a csendet,
élettelen viaszfigurák tengere gyilokra készen
védi a hazug rendet. Eltűnik a gyertya
pislákoló lángja, sercegve kialszik. Halotti torra
gyűlnek a varjak, már jajszó sem hallatszik.
A régi bölcső lett a sírhely, mi az oszló tetemeket
ringatja, odafent a Teremtő végignézve a pusztulást,
gyarló gyermekeit siratja..
Hozzászólások
Átdolgozott, átláthatóbbá, egyszerűbbé, letisztultabbá tett változatot tettem közzé a SZEMREVÉTEL rovatban. Megkérlek, fontold meg megszívlelését, elfogadását.