Szublimáció

[csontos márta]

Csak én vagyok, s a súlytalan

felhők fehér szörnyetege.

Fülemben távoli zaj köröz,

s a velem kötött szövetségben

támad a depresszió üzenete.

 

Gödréből kibújik a szél,

árnyékod fogja kezem.

Csak hangod kínoz

a távolság ketrecébe zárva,

ez minden, mit adhatsz nekem.

 

Virágpor hull parázna

bőrömre, a tévedés varázslat.

Túl nagy árat fizetek érted,

s a helypénz egyre nagyobb.

Magamnak emelek barikádot.

 

Átlépve a távolság sorfalát,

ősöreggé tesznek az évek.

Tested beszennyezi tükröm,

 már nincs rám hatásod,

csak ars poeticámban élek.

 

Hálót vetettem rád,

csali volt haragvó vágyam.

Távoli égen követem lépted.

Már nem írok neked ódát,

nélküled szublimálok az ágyon.

 

 

[csontos márta]

Kedves Krisztin, úgy gondolom értesz engem, s talán nem is olyan nehéz engem meismerni. Ez a versem éppenséggel megtiszutlásom iránti igényemet fogalmazza meg, ami lelki síkon kell, hogy bekövetkezzék. Úgy érzem, tudsz engem követni 'lélektől lélekig.'

[csontos márta]

Kedves László,

itt most nem kémiai értelemben nevezem meg a szublimációt, hanem a lélek megtisztulását kívánom vele megjeleníteni. A filozófiában eléggé gyakran fordul elő ilyen értelemben.

Éppenséggel azt kívánja megjeleníteni, hogy lelki síkon maradva feloldódik, megtisztul és eljut a kívánt harmóniába.

[Czinege László]

Kiválóan kell érteni a kémiához is... nehogy eltévelyedjen a sorok közt ember! :)
Úgy tűnik ki panaszos elégiádból, a tulajdonságok a tér minden irányában azonosak. Biztosan látni fogod azonban derűsebben is a helyzetet, amikor a bágyadt szublimáció átmegy harmonikus addícióba.
Gratulálok markáns, szókimondó versedhez.